05-Ulli o’clock

Melyben a szerző szórakozni indul, és megismeri a helybéliek mulatozási szokásait…

Alkohol. Különös cucc ez. Kismértékben gyógyszer, nagyban pedig orvosság. Vagy nem így van? Eszembe jutnak egyetemi tanárom szavai is, aki amúgy borász, és a bortörténet a szakterülete. A bor csodás, mert képes összehozni embereket, jó hangulatot teremteni, de ha eltúlozzuk, akkor méreggé változik és borzalmas dolgokra képes. Ennyiből talán már ki lehetett találni, hogy most az iddogálásról, az eddigi bulikról lesz szó.

Kezdjük is egyből a cím ismertetésével. Ulli a tulajdonosa egy helyi kocsmának, ez az Ulli’s. Két kollégám, meg az ő haverjaik törzshelye. Időnként én is betérek oda. Munka után szokta mondogatni Leo, hogy Ulli o’clock, tehát itt az ideje a kocsmázásnak, meglátogatni Ullit.

IMG_20180115_114531

Valamikor az önkéntességem kezdetén, egy pénteki napon voltam ott először, egyből odamentünk meló után. Nem volt rossz, csak az a rohadt bagó már megint. Mindenki füstöl ott, és nagyon undorító számomra ez a szag. Annyira örülök, hogy Magyarországon már nincs ilyen. Napokig szellőztettem a ruhámat az erkélyen utána. Ezt, meg az árakat leszámítva amúgy jó volt. Nem olyan különösen drága, csak az önkéntességhez képest az. Meg ugyebár Ausztria amúgy sem egy olcsó ország. Mindegy. Meghívtam a munkatársakat egy sörre, meg egy rumra. Nem volt olcsó, de az ilyen dolgokat meg kell lépni. Főleg az elején. Aztán kihívtam őket, az utcára, hogy akarok mutatni valamit. Nálam volt a táskám, abba meg a laposüveg, úgyhogy adtam nekik belőle. Szerették, kihívták pár haverjukat is, nekik is ízlett. Ja, szóval alapvetően jó szokott lenni a hangulat, csak nem akarom az összes pénzemet elverni sörre, ami ráadásul hizlal is, meg nem lájkolom, amikor az összes ruhámat ki kell mosnom azért, mert leugrottam pár italra. Azóta azt csinálom, hogy először hazamegyek, szennyesből kikeresek valami koszos göncöt, és abba megyek vissza. Legutóbb csak egy órára voltam lent, de még a zsebkendőm is füstszagú lett. De az is lehet, hogy én vagyok túlérzékeny, lévén nem dohányzom, nem vagyok hozzászokva, és minden apróságon felhúzom magam. Egyébként pont ez a legutóbbi időpont során akartam blogolni, megírni ezt a fejezetet, csak elcsábítottak. Mondom jó, megyek, egye fene, rég ittunk már közösen. Aztán jól elkerültük egymást. Egyikük mégsem jött, a másik meg pont zárás előtt esett be, de én addigra már leléptem.

Egyébként ez egy jó lehetőség arra is, hogy megismerkedjek a helybéli tagokkal. A bécsi tréning során (következő fejezete) volt egy ilyen feladat, hogy tanácsokat kellett adni egymásnak, felírni a lapra a válaszainkat. Erre a kérdésre, mármint, hogy hogyan teremtsünk kapcsolatot a helyi alakokkal, csak egy szót írtam: alkohol.

Valamikor november elején éreztem azt, hogy igazán hasznos tagja lettem a munkahelyi közösségnek, és hozzá tudok járulni a sikeres munkához. A koncertet terveztük-szerveztük és kérdezték, hogy milyen ötleteim vannak, milyen italokat szolgáljunk fel. Végre hasznosíthattam mindazt a tudást, amit az egyetemen és a kollégiumban szereztem meg. Blumi, Leo, meg én voltunk, vihogtak rendesen amikor soroltam a javaslataimat. Másnap, vagy pár nappal később főnökasszonynak is tettem erről említést. „Igen, láttam” – sóhajtott nagyot, fejét csóválva.

Nem sikerült rosszul az első buli. A koktélok működtek. Úgy-ahogy. Attól függ, mi volt a cél. Ízleni nem nagyon ízlett nekik, de ki az, aki a szeszt az ízéért issza? Beütni viszont beütött, nem is kellett nekik sok. Sőt, kifejezetten kevés is megtette a hatását, nem igazán bírták a kiképzést.

Weakness disgusts me

Vicces volt, amikor a termet rendeztük be. Letakarták a munkatársak a vészkijáratot jelző világító bigyókat. Mondom te, nem azért, hogy kötekedjek, de ha kijön a hatóság, akkor ezért megbüntet, nem? „Nem ez lesz a legnagyobb bajunk, ha kijön a hatóság…” – jött a válasz. Mondom akkor jau.

Azóta megvolt a jubileumi második koncertem is, pont akkor, amikor jubileumi második hónapból léptem át a harmadikba. Az sem volt rossz, de nem adtak annyi borravalót, mint legutóbb. Nem mintha láttam volna abból valamit… egyik munkatársam szerintem beszórta a kasszába a többi zseton köze. Mindegy, úgyis csak elittuk volna. Ha nem mondtam volna, akkor ezeken a koncerteken bulikon, csapos, pultos szoktam lenni. Meg persze előtte-utána, meg akár közben is takarítás/tereprendezés. Nem olyan rossz, de kellemesebb időtöltést is tudnák találni szombat éjjelre annál, hogy részeg emberekből csinálok még részegebbet. Íme a mi kis csapatunk:

DSC07274

Szóval nekem ez inkább meló, mint buli. De van benne valami igazán jó: ingyenes fogyasztás. Főmunkaidőben pénzért piálni, meg előtte napon letesztelni az árut azért annyira nem rossz dolog.

Koncert után, vagy másnap (aznap) amikor alvásból felkelek kicsit zsong a fejem. Nagy hangzavar, kiabálás, hogy megértsük egymást, talpalás az éjjel, stb. Olyan, mint amikor először kaptam be nagyobb pofonokat fejre bokszoláskor. De ezt is meg lehet szokni. Decemberben elvileg blues night volt az elnevezése a bulinak. Minden volt, csak blues zene nem, amit sajnálok, mert azt komálom. Lement ez is, a végén rágyújtottak. Eldöntöttem, hogy jó, akkor most lépek. Mondtam már, hogy utálom a füstöt? Felmegyek az irodába, keresem a melegítőmet. Nem kapcsoltam lámpát. Valami megmoccan mellettem. Egyik koma ott aludt. A szívbaj jött rám. Felkeltettem, mert pont a pulcsimon feküdt. De legalább jól felmelegítette. Fél 5 körül kiléptem az ajtón és egy jó nagy „Jajj, te kurva élet!” felkiáltással az Innsbruckerstraße felé vettem az irányt a szép óvároson keresztül.

A „rendes” munka közben is voltak vidám pillanatok. Karácsonyi időszakban, amikor volt egy szusszanásnyi szünet, valamelyik kollega mindig kirohant a vásárra forralt borért. Írtam már erről a jelenségről, van úgy, hogy 30 percekre lelépnek a gyerekek, aztán visszajönnek megint. Csak ültünk, ittuk a bort, néztük egymást, ami megint nem túl rossz, de ezt az időt, akkor már inkább valami hasznosabbal tölteném, ha már nem kell dolgozni. Egyik munkatársam meg 2 bögre Glühwein után már elfáradt.

Weakness disgusts me

Aztán ahogy lenni szokott, a kis intermezzo után megint jött egy csorda kölök. Így szép ez a játék.

Amikor a korábban már említett konferenciára készültünk, az udvaron söpörtem. Sabine jött felém fájdalmasan és szomorúan jajgatva, valami furcsa dolgot hozva a kezében. Első látásra nekem egy teleszart zokninak tűnt, ami valami vandál állat műve lehetett az előző esti koncertről, de nem az volt, holott nem lett volna nehéz elhinni. Egy madár volt az, ami nekirepült a szomszéd zeneiskola üvegfalának.

Következő hétfőn, a konferencia vége után, amikor már minden vendég lelépett, és már mindennel végeztünk, a pultnál üldögéltünk és beszélgettünk. Sabine feltűnően vidám volt, ő ajánlotta fel nekünk, hogy igyunk valamit. Mondjuk meg is értem, 8 napja voltunk talpon, az utolsó 4 kifejezetten kemény volt, és hétvégére esett, ráadásul fontos, komoly, melós dolgok voltak ezek, de sikerült összetartani a csapatot, és minden lement gond nélkül. Szóval mondta nekünk, hogy maradt még whisky, itt a fasza kölcsönzött nagyüzemi kávégép, igyunk ír kávét, ha úgyis azt emlegettük. Mondjuk ő pont nem, mert ő nagyon ritkán iszik csak, de nekünk lefőzte a kávét, én lementem a pincébe a whisky-ért, és töltöttem a többieknek, amíg azok vacilláltak. Rendesen meglöttyintettem, meg is lepődtek. Mielőtt kezdtük ezt a napot minden bajom volt, rossz volt az ébredés, fájt mindenem, írtam is erről korábban, de ott az asztalnál iszogatva nagyon jó volt.

Irish coffee after work

Vidáman kibeszéltük az elmúlt napokat, ittunk, néztük a hóesést. Aztán lehúztam a maradékot, és úgy, ahogy kell, egy ilyen mozgalmas hétvége után szépen kicsekkoltam. Szalutáltam, összevertem a sarkamat, majd felkiáltottam:

„Happy to be of service ma’am! Sgt Pénzes of the 1st Hungaryan Battalion signing out!”

Szépen, lassan sétáltam haza. Épp sötétedett, nagy szemekben hullott a hó. Sajnos elég sok elolvadt már, reggelhez képest, de így is jó volt, az összes akkori nehézség ellenére. Koreában is volt ilyen, és írtam is róla, hogy vannak pillanatok, amik segítenek átlendülni, amik „életben tartják az embert”. Na jó, kikeresem azt a részt… Vendégszöveg következik A Sápadtarcú blogról:

„de mindig történt valami ami tartotta bennem a lelket. Az áruházban teljesen váratlanul, villámcsapásszerűen leszólít az egyik pultos, angolul. Edwin a mosókonyhából átzörög nekem a konditerembe (Közös üvegfal.), int és köszön, miközben nyomom a reggeli edzést. Srácok távolról köszöntenek az ebédlőben, és amikor elhaladunk egymás mellett, lepacsizunk. Ezek életmentőek voltak. Megint egy hasonlat a már korábban említett szerző, Andy McNab könyvéből. Az akciójuk befuccsolt, az irakiak elkapták őket. Pontosabban hárman meghaltak, egy megszökött, négyüket elkapták. Épp vitték McNabot egy iraki fogdába, vallatásra, amikor meglátta az udvaron az egyik társát. Őt már kihallgatták, és piszkosul ellátták a baját, szinte mozdulatlanul feküdt a földön, viszont amikor meglátta társát, rámosolygott. Az író a könyv végén azt mondja, hogy ez adott neki erőt ahhoz, hogy kibírja, és végigcsinálja, ne törjön meg a vallatás során. Persze nem volt itt semmi háborús környezet, vagy kínzás, de a példa alapja ugyan az.”

Itt akartam még írni a pöckölésről is. Ez egy ivós játék, amit a szakkoli nagyjai találtak ki. Valamelyik koncerten akartam ismertetni a néppel, de nem volt rá alkalom. Hamarosan lesz, úgyhogy egy következő adásban majd arról is beszámolok.

Végezetül egy csodás szám, amit Blumi kollega rakott be az egyik koncert zárásaként. Tökéletes. Ezzel kicsit ki is tekintünk a következő fejezet témájára.

Reklámok

04-Karácsonyi gondolatok

Ez egy különszám. A szép zenei válogatás mellé szeretnék bemutatni pár irodalmi alkotást, amiben megjelenik a karácsony.

A munkatársaim nem különösebben vallásosak. A gyerekek annál inkább, de velük meg nem egy csapatban focizok. Reméltem, hogy idén kicsit nyugisabb lesz a karácsony, az advent, lévén most nincsenek vizsgáim, nem kell azokra készülni, stb. Nem így lett. Advent alatt egy pápista templomot látogattam, mivel reformátusok itt szinte nincsenek is. Mai napon főzőcskéztem, holnap kitakarítom a kérót, aztán pihi. Most pedig jöjjenek az írások!

Babits Mihály: Az erdő megváltása

http://mek.oszk.hu/11200/11263/11263.htm#24

Babits irodalmunk egyik legismertebb alakja. Homo moralis, azaz az erkölcs embere. Hívő alak, ez látszik irodalmán is. Sosem volt a kedvencem, és szerintem nem is lesz. Ettől még természetesen zseniális költő, író. Íme, egy karácsonyi témájú, megható novella.

Kaffka Margit: Fekete karácsony

http://mek.oszk.hu/04500/04566/html/csendesv0055.html

Egyszer néhány írását Esti mese diákszemináriumon is kielemeztük a szakkoliban. Érzelmes, fájdalmas, feszült, sírásra késztető, de gyönyörű novellák. A karácsony itt inkább csak keret.

Pilinszky János: Karácsonyi gondolatok

http://ujnautilus.info/karacsonyi-gondolatok-reszletek

Ha van valaki, akit úgy aposztrofált a magyar irodalom, mint keresztény költőt, akkor az Pilinszky. Erre mondta ő azt, hogy „Én költő vagyok, és katolikus.” Bár pont a kereszténység az, amiből szinte a legkevesebbet látni verseiben. Pontosabban… egyik egyetemi tanárom beszélt arról, hogy ha abból indulunk ki, hogy a kereszténység szerint, az emberiség megváltatott, és ezért nincs okunk a félelemre, örülnünk kell, akkor Pilinszky nem keresztény költő. Ezekből semmi sincs a verseiben, csak kilátástalanság, megváltatlasnág, félelem, szorongás. Mindegy, ez egy másik történet. A linken az író néhány karácsonyi gondolatát találjátok meg.

Áldott, boldog karácsonyt!

03-Mindennapok-2

Melyben a tiroli mindennapok újabb jellegzetességeit tárja az író az olvasó elé.

Valahol ott hagytuk abba, hogy bemutattam a mindennapokat a munkában. Ezen a vonalon folytatjuk, apró életképek következnek.

Előtte azonban off topic. Filmes híreink, röviden.

  • Megnéztem a legújabb Csillagok háborúja filmet. Jobb volt, mint az előző, mármint a 7-es, de azért nem ájultam el tőle.
  • Ugyanekkor történt. Reklámok a moziban, a film előtt. Egy osztrák internetszolgáltató ajánlatát mutatták be. Semmi különös, de a Bálna és a Gellért szemet szúrt. Budapesten forgatták! Vagy csak ráfényképezték, nem tudom. Fun fact: ugyanez történt Koreában is. Egyszer elmentem moziba, és az autó, amit reklámoztak, a magyar főváros utcáin száguldozott. Ez volt amúgy az osztrák reklám.
  • Megnéztem egy műsort, amiben Koreáról volt szó. Eszembe jutottak a régi emlékek, elérzékenyültem. Ha megnézitek ti is, megtudhatjátok, hogy miért volt izgalmas ott élni, miért szeretnivaló hely Korea.

https://hirtv.hu/azsia/vizsgadrukk-es-felveteli-del-koreaban-1403610

  • Találtam egy meglepő kritikát az egyik kedvenc filmemről, a Christopher Nolan által rendezett Batman trilógiáról. Jól bemutatja az írás, hogy miért szeretem ezeket a filmeket.

http://valasz.hu/kultura/a-legerosebb-film-a-szocialista-forradalom-ellen-the-dark-knight-rises-126183

És most vissza Tirolba. Először is a házról, ahol élek, részletesebben. A saját kis lakásomat már bemutattam. Az épület egy afféle menedék, szociális otthon, talán ez a legjobb kifejezés rá. A város tulajdona, és többnyire rászorulók élnek itt vagy fogyatékkal élők. Velem szemben egy vak bácsi lakik, de a ház előtt található, arányaihoz képest jelentős mennyiségű mozgássérült parkoló arról árulkodik, hogy mozgásukban korlátozottak is vannk itt, de velük még nem futottam össze. Fölöttem meg egy drogos lakik. Munkatársaim egyébként fel is hívták rá a figyelmet, hogy ő tényleg komoly fogyasztó, és súlyos problémái vannak. Neki köszönhetően néha úgy érzem magam, hogy megint kollégiumban élek. Bömbölteti a zenét, dührohamok, rohangálás össze-vissza, ordít, mint a sakál. Tehát egy laza csütörtök egy normál kóterban. Most pl. filmeket, vagy híres filmek híres jeleneteit nézi, max hangerőn. Előbb a Volt egyszer egy Vadnyugat végső párbaja, most meg az Oroszlánkirályból Szimba születése, ha jól hallom. Hm. Tényleg nem egyszerű a csóka. Látni még nem láttam soha, csak jól érzékelhető, hogy mikor üt be nála a kávé.

Másban is hasonlít egy koleszra a lakás. Közös a mosókonyha. Ezt nem nagyon szeretem, de amúgy Svédországban, meg Koreában is így volt. Alagsorban vannak a gépek, illetve itt csak egy, aztán ott kell sorban állni. Van egy rossz emlék is erről az épületről. Valamikor az ősz közepén, nagy zajra ébredtem. Beindult a tűzriasztó. Elég érzékeny az a kis betyár. Először azt hittem, hogy nálam történt valami, bár rohadtul nem csináltam semmit, aludtam. Gondoltam meghibásodott, de rájöttem, hogy másnál lehetett a gond, csak értelemszerűen riaszt nálam is, hogy ne égjek bent. Persze nem volt semmi gond, sehol sem volt tűz, csak mint mondtam, nagyon érzékeny az a cucc, aztán azért véletlenül beindult valahol. Amúgy a lakásban alig van mozgás, ritkán találkozok a többiekkel.

Végre lett netem!

931

Elvileg három hónapig nem lehetett volna, mert… mert nem. Ez a szabály vonatkozik a külföldiekre. Aztán megbeszéltem egyik kollégával, hogy vegye meg nekem az ő nevére, és akkor majd fizetem neki a havidíjat. Így is lett. Úgyhogy beszálltam az internetbe, mint a legismertebb magyar szuperhős, Tenkes Kapitánya, Vágási Feri.

Témánál maradva. Egyik kedvencem a Csillámfaszláma. Neki volt egy vendégszereplése, a Szomszédokban.

Mindegy, lényeg, hogy van net! The world is mine! Fel is avattam a Linkin Park magyarországi koncertje meghallgatásával. Ott voltam ám én is, az első, vagy talán 1,5-ik sorban. Hm. Pár hete még a teljes koncert felvétele fent volt a neten, de törölték. Pedig linkelni akartam, mindegy. Cserébe egy poén, a fekete humor kedvelőinek: az öngyilkossága után, az együttes énekesét az internet népe elnevezte Chester Hangingtonnak (Eredetileg Bennington.)…

Amúgy nem tudom, sokat pörgetem mostanában legutóbbi lemezüket, és a szövegeket hallva, tényleg úgy tűnik, komolyan készült az öngyilkosságra, de legalább is foglalkoztatta a kérdés. A Talking to myself, de főleg a One more light erre utal. Meg a súlyos depressziójára. Olvastam erről egy mindset cikket is.

http://mindset.co.hu/in-the-end-a-linkin-park-enekesenek-ongyilkossaga-pszichologus-szemmel/

Az a félelmetes, hogy pár napja történt egy hasonló eset, egy híres koreai fiúbanda énekese vetett véget életének. Felkerült a netre a búcsúüzenete, és hasonló dolgokat lehet kiolvasni belőle.

http://www.koreaherald.com/view.php?ud=20171219000451

Oké, folytassuk vidámabb dolgokkal. Vettem egy tálca sört. Nem, nem készülök, 24/24-re, bár az sem lenne rossz. Egy helyi termék, a legismertebb 3 osztrák márka egyike, a Schwechater (Másik kettő az Ottakiringer és a Zipfer). Mint kiderült, van benne egy kis magyar vonatkozás. Nem, nem a számunkra kevésbé örömteli schwechati csatára gondolok (1848. október 30.), hanem a sörmesterre, aki főzte. A dobozon rajta volt a neve: Anton Dreher. Hm… Kicsit kutattam, és akit mi ismerünk Anton Dreher, az az ifjabbik. Ő készítette a magyar Drehert, apukája meg az előbbit, amit a család lakhelyéről neveztek el. Izgalmas történet amúgy az övék, lehetne még róla mesélni sokat.

Három dolog verte ki nálam a biztosítékot az utóbbi időben. Kettőnek ezek közül szintén van magyar vonatkozása. Egy eseményre mentünk a többi önkéntessel. Valahogy szóba került a gulyás, mire a libanoni kollega megjegyezte, hogy a munkatársai azt állítják, hogy az osztrák.

WAS?

No comment. Második eset. Melóban takarítok. Találok egy pakli magyar kártyát.

IMG_20171018_133450

De jó! Megtalálom a tokját is. Lefagyok.

IMG_20171018_134002

WAS?

Mondjuk erről úgy rémlik, hogy láttam egy cikket korábban. Pont ez volt a téma, hogy akkor ez milyen találmány? Honnan származik? Vagy ahogy Fábián tanár úr az egyetemen szokta volt mondani: „Kik ezek? Honnan jöttek? Mit akarnak? Ööööhhhfffööömmmfff. Nem tudjuk. Ne tudjuk pontosan. Bizonyos dolgokról, bizonyos dolgokat tudunk, nem tudjuk pontosan.” Mielőtt félreértenétek: nem arról van szó, hogy nem értene a munkájához. Épp ellenkezőleg, nagyon is profi, sőt az egyik személyes kedvencem is volt, de rendes történészhez méltóan, ha valamit nem tud 100%+ -osan bebizonyítani, akkor arról nem fogja azt állítani, hogy igaz.

Amúgy a Föld lapos, és nem gömbölyű, ez világos ugye? Nem nyitok vitát, mondom lapos!

Szóval ja, a német/magyar kártya esete izgi. Valahol tényleg olvastam erről, de már nem tudom, hogy hol. Keressetek rá, ha érdekel titeket, most nincs hozzá kedvem.

És a harmadik dolog. Kezd nőni a hajam, gondoltam meglátogatok egy borbélyt. Több hely előtt is elsétáltam, hogy lecsekkoljam az árlistát. Nézem az árakat. 15 Euro alatt sehol sem lehet kijönni.

WAS? OH, MEIN GOTT! Hans … Get ze flammenwerfer!

Lehet amúgy, hogy csak én vagyok elkényeztetve, mert világ életemben ingyen járt nekem a hajvágás, keresztanyámnak köszönhetően. De amúgy is, ha belegondolok az ilyen „csak vágás” szalonokba, 1-2 ezer forint szokott ott lenni a művelet, ha jól tudom. Bár ki tudja, ez a vágás lehet, hogy csak az ilyen idióta focista hajviseletre vonatkozik, ha meg megkérném az ipsét, hogy tolja le nullással, lehet, hogy kijönnék olcsóbban. Mindegy, szerintem megoldom magamnak, úgy mint a svédeknél. Majd meglátjuk.

Voltak azért vidámságra okot adó pillanatok is. Pl. többen is az itteni külföldiek közül érdeklődve, meglepve hallanak a magyar nyelvről, történelemről. Milena számára inkább az előző érdekes. Tele van itt minden szlávokkal, meg germánokkal, és ott középen meg egy ezektől tökre eltérő valami. Erre hívta fel figyelmünket az egykori svájci nagykövet, egyetemi tanár, Ódor papa is, a kóterban. A (kultúr)diplomáciában, magyarként pont ez az a dolog, amire leginkább lehet építeni, mert nagyon érdekes. Egy mexikói önkéntes is meglepve hallgatta rögtönzött töriórámat. Nehezen értette, hogy két ilyen eltérő nyelvű, stb. ország egykoron egy volt. Nyelvekhez még egy kis adalék: eleinte megint állandóan svédre akart kapcsolni az agyam. Itt talán még érthető is lenne, mert némiképp hasonlít rá a német, de így volt Koreában is. Nem tudom, ha külföldön vagyok, és nem angolul kell beszélni, valahogy arra vagyok ráállva, hogy akkor svédül kell. Pontosabban ez nem tudatos, magától jön, inkább arra kell figyelnem, hogy ne így legyen.

Aztán sikerült szerválnom egy igen jó svájcisapkát. Már régóta be akartam szerezni egyet az öltönyömhöz, de mindig elmaradt. Munkába menet rendre elhaladok egy üzlet előtt, és ott láttam a kirakatban. Bizonytalan voltam egy kicsit, mert elég drága volt. Végül rászántam magam és megvettem, bár fájt a szívem ennyi pénzt kidobni egy nyomorék sapkáért. Na jó, nem nyomorék, mert tényleg nagyon minőségi, az üzlet hátuljában készítette a mester, csak nem szeretem szórni a pénzt, még úgy sem, ha futja rá. Mindegy, azt hiszem most már biztos, hogy a hajvágást magamnak csinálom.

Csalódás volt, de másképp az, hogy néha úgy érzem, hogy nem is németek vagy osztrákok, hanem digók közé jöttem. Sok esetben kifejezetten pontatlanok, vagy szétszórtak tudnak lenni az itteniek, nem erre számítottam. Iskolapélda erre a hűtőszekrény a lakásomban. Amikor megjöttünk, kiderült, hogy nem csukódik rendesen az ajtaja, mindig kinyílik. Úgy oldottuk meg, hogy eléjetoltunk egy kis szekrényt, az a biztonsági zár. Hívtunk persze szerelőt Kb. 1-1,5 hónap után ért el hozzám, és azon a napon is késett vagy 1,5 órát, ráadásul annyit sem mondott utána, hogy bazd meg a süket faszod (Dunaszentmiklósi szakzsargon). Mindegy, megjön, feljön lakásra, megnézi a hűtőt, majd megállapítja, hogy ezt bizony meg kell szerelni.

kim-jong-un-clapping

Utána ugyan ezt eljátszotta egy alvállalkozó, és rá egy hónappal már meg is oldódott az ügy, méghozzá úgy, hogy kicserélték az egészet. Nem az ajtót, hanem kaptam egy új hűtőt. Ez mondjuk nem feltétlenül az ő hibájuk, hanem a fogyasztói társadalom ocsmánysága, hogy egyszerűbb és olcsóbb eldobni és újat venni valamiből, mint megszerelni. De nem tudom, szerintem bármelyik kubikus a kis falumból 30 perc alatt megoldotta volna úgy, hogy nem kell hozzá semmit sem cserélni.

Az is vicces volt, amikor az egyik nap meglátogatott minket a volt csapatvezető, aki most elment gyesre. Nagyban köszöntik egymást az egyik kollégával, majd fél óra múlva, az egyik kölyök rájuk szólt (!), hogy hé, nem kéne neked bemutatkoznod a Martinnak? Ekkor mindketten észbe kapnak, fejüket fogva, jönnek köszönni. Én mondjuk őt felismertem, mert még neki kellett elküldeni a jelentkezést, meg láttam is róla képeket, de gondoltam, ha nem akarja erőltetni a haverkodást, nekem úgy is jó.

Tisztesség kedvéért jegyezzük meg: ezek inkább kiragadott példák, amik kifejezetten megleptek, mert nem erre számítottam. Nem minden esetben alakulnak ilyen bénán a dolgok. Spanyolokat ebben mondjuk nehéz lenne utolérni. Hallottam olyan történeteket, hogy egy spanyolországi önkéntesnek, az év végére (!) lett meg a szerződése (A papír, amiben le vannak fektetve a jogok, kötelezettségek, minden infó a munkaórákról, szabadnapokról, stb), amit én, meg általában mindenki más az év kezdete előtt kap meg.

Volt már szó magyar vonatkozásokról. És most megint. Párszor találkoztam, összefutottam napközben más magyarokkal itt, Tirolban. Nem nagy ráeszmélés, inkább csak tényközlés, hogy messze nem olyan nagy dolog összefutni magyarokkal Ausztriában, mint mondjuk Svédországban, és főleg, mint Koreában. Van Innsbruckban egy fornettis bolt, oda szoktam néha bemenni. A tulaj szerint kb. 7-8 ezer magyar él itt, Innsbruck környékén. Mostanában már le sem szólítom az embereket az utcán, ha meghallom, hogy az én nyelvemet beszélik.

Az előző fejezet vége felé szó volt róla, hogy volt nálunk egy nagy konferencia. Nem volt hozzá sok kedvem, nem aludtam jól, de gyönyörű hóesésre ébredtem, ez azért segített kicsit. Minden bajom volt, megint összejöttek a dolgok. A házamban WC tartályából állandóan folyik a víz, és ezt is már év elején jeleztük, azóta semmi. Most meg ráadásul a fűtés is elment. Pontosabban már régebben. Előszöt azt hittem, hogy csak simán jön a tél, ezért van hidegebb, aztán rájöttem, hogy a lakás egyik felében olyan a járólap, mint a jég. Padlófűtés, két részre van osztva a kéró, egyik részén megy, másikon nem. Gondoltam lehet, hogy csak pár napig nincs, valami kis probléma miatt. Nem lett jobb, szóltam a főnöknek, ő szolt az illetőnek, lényegében azóta semmi. Múlt héten jött valaki, aki közölte, hogy majd küld valakit. Jön, mint Godot, de legalább kaptam egy hősugárzót, azzal elvagyok. Most már nem kell 3 takarót használni alváskor. Meg is fáztam amúgy pár hete, beteg voltam. Az jutott erről eszembe, amikor Zsófi jelezte a gondnoknak a koliban, hogy rohadtul bejön a szél meg a hideg az ablakon, rossz a szigetelés, csináljon vele valamit, mire ő a kezébe nyomott egy sziloplasztot, hogy oldja meg. Aztán más oldalról is jött az áldás. Késik, csúszik a fizu, a Windows meg szarakodik, lefagy frissítés közben… de hogy egy vidámabb dologgal fejezzük be… ez még régebben történt, az ősszel. Nem is vettem észre, talán napokig. Az egyik csöppség kiment a ház elé, hogy krétával rajzoljon a betonra. Megyek haza este, akkor akadt meg rajta a szemem. Messze még a vége, de az említett kellemetlenségek ellenére is, ezért már megérte elkezdeni.

IMG_20171018_200120

02-Mindennapok-1

Melyben a főhős megismeri új otthonát, betekintést nyerhetünk mindennapjaiba, bemutatja eddigi tapasztalatait és élményeit, valamint hivatalosan is tagja lesz munkahelyének.

Utóbbira itt a bizonyíték:

IMG_20171215_144511

Alapvetően, mint ahogy a beharangozó is mutatja, most az itteni mindennapokról lesz szó, arról, hogy hogyan vettem fel a fonalat, szoktam bele az új életbe. De előtte még valami más. Kb. 2-3. hét lehetett. Annak is az eleje. Valami szörnyű dolog történt. Tényleg, nem poén. A vicc az egészben, hogy én sem értem, hogy mi volt ez, úgy jött, mint egy villámcsapás, a semmiből. Valaki, akivel nagyon jóban voltam, olyat tett, amit sehogy sem tudok értelmezni, bárhogy is akarom. Egy barát elvesztése. Tényleg megviselt, nem kicsit. És semmit sem értek az egészből. Valamit azért elért ezzel. Sikerült elvennie a hitemet, hogy vannak még emberek, akikben érdemes megbízni. Árulás, megtagadás, hátbaszúrás, nem tudom mi a megfelelő kifejezés. Más, inkább vicces helyzetekre szokták mondani, de itt is megállja a helyét a mondás, miszerint, ha ilyen barátai vannak az embernek, nincs szüksége ellenségekre. Nem volt rám jó hatással, beárnyékolta a következő napokat. Rossz fényt vet más dolgokra is, és elbizonytalanít, kételkedést ébreszt bennem. Nehezen emészthető. Végiggondoltam párszor a dolgot, van egy teória, egy forgatókönyv a fejemben, arról, hogy miért történtek úgy a dolgok, ahogy. Hogy igazam van-e, nem tudom, és úgy tűnik nem is fogom megtudni.

Ez kikívánkozott belőlem. Most jöjjenek inkább a tiroli hírek!

Még otthon történt, valamikor a nyáron, hogy találkoztam egyetemi cimborámmal, illetve kollégámmal, főméltóságú gróf Egeghy of Pomáz Tanár Úrral. Megemlítette, hogy a gondjaira bízott gyermekek egy jelentős része cigány. Egyikük apukája három dolgot kért tőle.

  • Numero 1. Segítsen már szegény kisfiún. A többiek mindig kiközösítik. Na nem a többségi nem cigány magyarokra gondolt, hanem a más csoporthoz, klánhoz, családhoz, vagy nem tudom minek nevezzem tartozó romákra. Nevezett gyermek és családja oláh, de a többség egy másik csoporthoz tartozik, és ez sok összeütközést szül.
  • Numero 2. Tanítsa már meg szegény gyermeket magyarul beszélni, mert otthon ők az oláh nyelvet használják, és a magyarral néha gondok akadnak.
  • Numero 3. Legyen olyan kedves a tanár úr, és tanítsa meg a kölöknek a cigányok igaz történetét, miszerint ők Nagy Sándor (Igen, a hódító, III. Alexandros) elit katonái, legprofibb harcosai voltak, akiket a vezér Egyiptomban telepített le, és onnan vándoroltak ki, a szélrózsa minden irányába.

Tanárnak lenni tehát nem könnyű, és a szigorú értelemben vett szakmai kihívások mellett megannyi kulturális nehézséggel kell megütközni nap, mint nap. Nos, a helyzet valamiképp hasonló itt is.

Az ifjúsági központot túlnyomó többségben első vagy második generációs bevándorlók és/vagy menekültek látogatják. Elsősorban törökök és afgánok, valamint balkániak, de kurdok is szép számmal akadnak a gyerekek között. Kicsit olyan ez, mint a boksz. Németországba és Ausztriába versenyekre, bajnokságokra kijáró ismerőseim szokták mondani, hogy a harcosok 90%-a török. Itt, valamint a hozzánk járó gyerekek között is eléggé felülreprezentált az arányuk. Kollégák szerint inkább azok jönnek ide, akiknek otthon kevésbé jók a körülményeik (Kicsi a lakás, nincs Xbox, stb.), illetve akiknek nincs más hobbijuk a Yuniton (Yunit a munkahely neve) kívül. Mára egész jól megbarátkoztam velük. Úgy mint Koreában, a foci itt is nyelvként, és hídként szolgált, összekötve az embereket. Valószínűleg nem fogunk soha együtt Weißwurstot enni és sört inni, de a futball mindig ott lesz közös témának. Szóval ja, eléggé változatos, színes a társaság. Akadnak izgalmas pillanatok, de így szép ez a játék. A multikulti műfajában mondjuk Takeo Ischinél szerintem senki sem gurított nagyobbat.

Focinál maradva. Egyik srác, aki valahonnan Horvátország környékéről jött mondta, hogy neki van közös képe Modric-csal. Menő! Továbbra is foci: az egyik legkedveltebb időtöltés nálunk a Fifa 18. Állandóan ez megy. A két leggyakrabban játszott csapat persze a Real Madrid és a Barcelona. A fura az, hogy olyan sokszor játszanak kedvenc csapatommal, hogy már kezdem megunni… A futottak még kategóriában ott van a Bayern, a PSG, esteleg a Juve, vagy 1-2 angol csapat, meg persze Galatasaray és Dzsudzsák egykori csapata, a Bursaspor.

Szóval ja, aranyosak a kölykök. Van olyan is, hogy tiszta őrültek háza van, és meghülyülnek, de ez otthon is ilyen. Akad egy-két elég vicces alak is. Egy afgán srác, vicceskedve és önkritikusan, minden nap „Ausländer, raus!” kifejezéssel indít, és számonkéri, hogy mi ez a sok lustálkodó munkanélküli itten. Egy másik meg most jött rá, hogy mire való a farka, mert állandóan azzal játszik. Tök mindegy, hogy mi kerül a kezébe, toll, mérőszalag, vagy fakanál, biztos, hogy a pöcséhez rakja, és matyizást imitál vele. Ja igen, és ne feledkezzünk el a Pitbull fedőnevű teltkarcsú törökről sem, aki ha így folytatja, pár év múlva kinéz neki egy koszorúér-meszesedés. Kristóf mesélt egy hasonló egyedről a kóterben. A tag nem tudott pihenő nélkül felmenni a földszintről a második emeletre, ahol lakott.

Panaszra tehát ok nem lehet, tényleg izgalmas társaság jött össze, itt az Inn folyó völgyében, Schwaz városka ifjúsági klubjában. Egy baj van csak, és ez igencsak megnehezíti a munkát. Az ocsmány zene, amit a kölykök hallgatnak. Trágya gengszterrap. Pföjj. Undorító. Központi téma: kurvák, drog, bandázás, bűnözés, mint általában minden más rap számban. Időnként le is állítjuk, mondván ez nem menő.

Kölykökről ennyit, nézzünk más jellegzetességeket a munkából! Ha még nem mondtam volna, egy ifjúsági centrumban dolgozok, ami egy napközi és egy gyerekmegőrző keveréke. Oktató tevékenységet nem folytatunk, nem tartozunk egy iskolához sem. Inkább szocmunka irányából érdemes közelíteni a dologhoz. Van egy hely, ahova nyugodtan be lehet jönni, ahova a szülő leteheti a gyerekét, mert ott vigyáznak rá, meg arra, hogy ne gyújtsa fel a házat. Találkozhat másokkal, segítenek neki megírni a házit. Csocsózhat, kártyázhat, vehet magának egy pizzát, vagy főzhet valamit a haverjaival meg velünk közösen. Sőt, ennél többet is ajánlunk. Ha szeretne zsebpénzt keresni, akkor segítünk neki felvenni a kapcsolatot egy munkahellyel. Sőt, ne legyen rá példa, de ha pl. zaklatják, bántalmazzák őt, akkor hozzánk bátran fordulhat, és mi egy szakemberhez irányítjuk, vagy felkeressük a hatóságokat. A portfólió tehát széles, de egy átlag nap ennél jóval egyszerűbb. A tinédzserek nagyjából nem törődnek semmivel, és csak bejönnek pihizni egyet, a kisebbek azok, akikkel általában foglalkozni kell.

Hétfőtől péntekig vagyunk nyitva, illetve gyakran van valami extra program szombatonként. Nyitva vagyunk szinte minden ünnepnapon is (Hurrá!), mert olyankor (Rajtunk kívül) minden zárva, és nem tudnak mit kezdeni magukkal a jómadarak. Mint mondtam, sokaknak mi vagyunk az egyedüli szabadidős tevékenység. De tényleg, van, hogy már fél órával nyitás előtt ott sorakoznak az ajtóban.

Havi egy koncertet, bulit is szervezünk a helyi fiataloknak, általában minden hó első szombatján. Ez egyrészt rossz, mert szombaton is meló, este 7-től másnap hajnak 4-ig, vasárnap meg kell jönni takarítani, de másrészt ingyen van a pia (Erről, meg általában az alkohol okozta vígságokról egy későbbi fejezetben, részletesebben), és cserébe bármikor „leléphetek” munkából. Értem ez alatt azt, hogy a tiroli koordináló szervezet, az InfoEck nagyon sok programot szervez a Tirolban tevékenykedő önkénteseknek, szinte minden hétre esik egy találkozó (Ezekről is majd később, részletesebben). Ezen alkalmakra, ha időben jelzem, bármikor elmehetek, kompenzálva ezzel a szombati munkanapokat, meg egyéb rugalmasságot követelő cuccokat. Belegondolva, egyedül én vagyok ott minden nap, legnagyobb munkaórában. Érdekes. A kollégák többségének ez csak másodállás, vagy iskola, nyugdíj, stb. mellett csinálják.

A munka maga nem rossz, megszoktam, beletanultam. A zene mellett egy dolog van, amit még nagyon nem szeretek (Nagyon örültem annak, amikor elromlott a laptop, és nem tudtak zenét hallgatni.). Amikor nincsenek látogatók. Ez akár még jó is lehetne, mert pihizhetek, esetleg biliárdozhatok valamelyik munkatárssal. Mégis, azért nem jók az ilyen üresjáratok, mert azt az időt, akkor már inkább otthon tölteném, valami hasznosabbat csinálva. Igen, szokott ilyen lenni. Pl. délután 5 és 7 között csúcsidő, aztán eltűnnek az emberek egy órára, majd visszajönnek. Ennél már csak az a rosszabb, amikor nap vége előtt kiürül a ház, elkezdek takarítani, elrendezni a dolgokat, aztán hirtelen megjön a csorda 30 perccel zárás előtt, és újra felforgat mindent. Nem tuti.

Kapcsolódik ide még valami. Amikor nem tudsz mit csinálni munkában (Üresjárat miatt, vagy csak mert a kölykök elvannak magukban.), de nagyon mutatni akarod a főnöködnek, munkatársaknak, hogy dolgozol ezerrel. Mit lehet ilyenkor csinálni? Van erről egy elég jó válogatás, íme:

https://444.hu/2015/08/06/ezt-olvasd-el-ha-nem-akarod-hogy-mindenki-tudja-rolad-hogy-szar-munkaero-vagy.

Saját fejlesztésű praktikák:

  • Tégy úgy, mint Bercike! Berci egy srác az egyetemről. Egy évvel járt felettem. Pisis elsősként tényleg elhittem róla, hogy nagyon elszánt és nagyon elfoglalt, igazi nagyágyú, aki megírt már tucatnyi tanulmányt a Századoknak. Térdközépig érő fekete vászonkabát, mindig elegáns öltözet, bőr oldaltáska. Opcionális: szemüveg, és simára borotvált arc. Elszánt járkálás fel és alá, deréktól felfelé testünket 45 fokban előre döntjük, határozottan, ellentmondást nem tűrően megyünk előre. Mint egy igazi spártai, egyenesen néz, tekintetünket a célra szegezzük, nem nézelődünk össze-vissza. Egyik kéz magunk előtt, ezzel törjük az utat, másik magunk mögött, abban van az aktatáska. Amikor elhaladunk valaki mellett, akkor jól érthetően odamotyogjuk, hogy „Elnézést, vigyáztam, köszönöm!”. Biccentünk is hozzá, úgy még hatásosabb. Ha nem kell sehova sem menni, üljünk le. Egyik lábunkat tegyük keresztbe, dőljünk hátra. Egyik karunk magunk előtt, mellkasunkra fonva, a másikkal az állunkat támasztjuk, mutatóujjunkat időnként végighúzzuk az arcunkon. Láthatóan gondolkodunk, okosan nézünk, szemünk tükrözi a végtelen figyelmet. Jegyzetelünk, amikor a főnök beszél. Ha nem tudunk semmi okosat mondani, akkor is szakítsuk félbe a beszélőt, demonstrálva jelenlétünket. Ilyenkor mindig így kell kezdeni: „Béla, ha megengednéd. Bocsáss meg, hogy a szavadba vágok, de itt tisztáznunk kell valamit.” Fontos, hogy a kollégát semmiképp sem a becenevén említsük, hanem legyen egy erre a célra alkotott, hideg munkahelyi név, amit rajtunk kívül senki nem használ.
  • Mindenhova kulccsal a kezünkben, azzal zörögve kell menni. Kinyitni és bezárni ajtókat. Nyitás után terepszemle, elégedett bólogatás, majd zárás.
  • Főnök, én dolgoznék, de lemerült a kontrollerben az elem, a gyerekeknek segítek csak. Pár perc, és jövök! Lemerülteket töltőre rakni, sűrűn ellenőrizni.
  • Mindig lehet mit törölgetni és elmosni. A konyha egy csodás hely, sosem futsz ki a lehetőségekből. Polcról poharakat leszedni, polcot letörölni, poharakat visszarakni. Edényeket szekrényből kipakolni „Micsoda kupleráj!” felkiáltás közepette. Panaszkodni, hogy nem lehet így megtalálni semmit, majd a sorrendet megváltoztatva visszapakolni. Az átlagnál több edényt összekoszolni, mosogatógépbe rakni őket.
  • Mindig, mindenhova határidőnaplóval menni. Naptár előtt megállni, összehangolni a naplóddal. Lógjanak post it cédulák mindenhonnan! Kapsz egy e-mailt, telefon elő, határidőnapló kiegészít. Lapozgatás, gondterhelt fej, nagy sóhajok. Mindezeket jól látható helyen kell végrehajtani, hogy senki se kételkedjen eltökéltségedben.

Azért nem kell félreérteni, vannak kemény napok is a melóban. December elején, pl. mi voltunk a házigazdái egy konferenciának. Van egy fóruma Tirol szociális munkásainak, ifjúsági dolgozóinak (POJAT), ami bizonyos időközönként ülésezik. Előadások, tapasztalatcsere, ilyesmi. Jóféle, és hasznos is. Szimpatikus társaság. Mindenki ismer mindenkit. Jó érzés tartozni valahová, egy nagyobb csoport tagjának lenni, ami szakmai alapon szerveződik. Kollegák, bajtársak. Közös gondok, egymás segítése, tanácsadás. Elég fiatal volt a társaság. Volt ott pár ismerős, akikkel már valami úton-módon találkoztam. Jött két másik önkéntes is, meg egy harmadik főnöke. Épp havat lapátoltam a munkahely előtt, amikor megérkeztek, integettek vadul a kocsiból. Volt pár vicces rész is. Pl. nem nagyon néztem, hogy ki az, aki bejön az ajtón, csak mentem elé, hogy üdvözöljem őt. Így pár olyan embernek is bemutatkoztam, akikkel korábban már találkoztam, csak elsőre nem tűnt fel, hogy ismerem. De ők emlékeztek. Kellemetlen. Azt a szintet azért nem értem el, amit az egyik „ismerősöm”. Nem vagyok vele napi kapcsolatban, de volt egy időszak, amikor kb. fél éven keresztül havonta, néhány hetente találkoztunk. A hülyegyerek minden alkalommal bemutatkozott, holott még Facebookon is ismerősnek jelölt, rögtön az első alkalom után. Aztán idővel nem „mutatkoztam vissza”, hadd gondolkodjon egy kicsit. Az volt még a jó, amikor bő fél órával kezdés előtt megjöttek az első vendégek. Pontosabban ők voltak a „főnökök”, akik levezényelték a napot. Felálltunk, köszöntöttük egymást, mindenki mosolygott. Aztán amikor visszamentek a kocsihoz behozni a többi cuccukat, akkor lehetett leolvasni mindannyiunk fejéről: „Picsába, ezek milyen korán jöttek!” Tipikusan az a pillanat, amikor az ember munka előtt, meg leül, hogy átolvassa a híreket, megigyon egy kávét, befejezze a reggelit, elmenjen kábelezni, elküldjön pár mailt. Csak aztán mégsem jön össze.

Aznap egyébként nagyon szép hóesésre ébredtünk. Rosszul aludtam, minden bajom volt, de ez feledtette gondjaimat. Örültem a hónak, mert bár az Alpokban vagyok, alig esett itt eddig. Pontosabban a hegyekben már október, sőt talán szeptember óta van hó, de mi itt pont egy medencében vagyunk, és ahogy leesik, egyből el is olvad. Ebből sem maradt sok nap végére.

Ez egyébként pont egy nagyon kemény időszak volt. 11 napot húztam le a melóban, zsinórban. Hétfőtől péntekig megszokottság, szombaton koncert, vasárnap takarítás. Hétfőn a már említett konferencia, ami egész napos volt, szemben az átlag hétfőkkel, amikor csak pár órára vagyunk nyitva. Aztán kedden folytatódott minden, de kaptam cserébe egy 3,5 napos hétvégét.

Nem mintha ez annyira számítana. Mármint ja, kemény volt, de mégis, az a félelmetes, hogy különösebben fel sem tűnt, hogy nem volt hétvége. Akkor sem szoktam többet aludni, kevesebbet dolgozni, kevésbé elfáradni. Ezt szerintem látták, látják is rajtam a barátaim. Úgy emlékszem az Európa Hajón történt ez egyik eset. Gólyabál volt ott, ahonnan meg egy másik helyre mentem tovább, mert onnan sem akartam kimaradni. Talán ekkor mondta azt Judit, hogy: „Jellemző, tipikus Martin. Ha nincs semmi programja, csinál magának egyet.” Az a gólyabál egyébként nagyon jó volt. Úgy terveztem, hogy az lesz az utolsó károlis bulim, mivel abban a tanévben akartam záróvizsgázni. Aztán közbejött Korea, így csúsztak a dolgok, de mindegy, most nem ez a lényeg. Úgy tekintettem rá, mint egy lehetőségre, hogy elköszönjek az egyetemi bajtársaktól. Addigra mondjuk elég sokan kihaltak már. Egyetem elején, ha elmentem egy buliba, vagy leültem az aulában, volt 10% ember, akit nem ismertem. Most fordítva volt. Mindegy, ott voltak a kolbászos kenyerek, Twerk fiú, Gyuluska, a németes lányok, kocsmatúráim hűséges látogatói. Tényleg kellemes érzésekkel távoztam, sikeresen zártam le egy szakaszt az életemben. A visszaút a kóterbe érdekes volt, bár éjszakaival utazni majdnem mindig az. Volt a buszon egy iszonyatosan részeg gyerek, valahol élet és halál között, súlyos kómában, aki szerintem a létezéséről sem tudott azokban a percekben. Az éjjeliőr már megfenyegette a társaságot, hogy ha elhányja magát, akkor felnyalják, de a legszebb az volt az egészben, hogy kicsit eltévedtek. Én a Batyin szálltam fel (990-es), ők akkor már a buszon voltak, és Svábhegy megállónál jöttek rá, hogy rossz irányba jöttek, mert ők Rákoskeresztúrra akartak menni. Akárhogyan is nézem, ez nagy szopás, főleg egy félhalottal a fedélzeten. Visszatérve az eredeti témára, egy másik komám, egyben heteroszexuális élettársam a Batman nevű fogdában 4 éven keresztül, Lütyi volt az, aki egy húzós, téli vizsgaidőszakban közölte velem, hogy „Te nem tudsz pihenni, bazdmeg!”. Mert „Akkor is dolgozol, amikor szabadidő van.” Sajnos vagy nem sajnos, van benne igazság. Szabadidőben általában nem azt a könyvet olvasom, amelyiket akarom, nem azt a filmet nézem, amelyiket akarom, nem azzal a játékkal játszom, amelyikkel akarok, hanem amelyik a következő a listán. Aztán amíg más szabadidőben pihizik, én elmegyek történész barátaim meghívására egy konferenciára, szerkesztem a magazint, elmegyek túrázni, szervezek egy kocsmatúrát, szemináriumot tartok, lemegyek az edzőterembe, találkozó régi ismerősökkel, stb. Mint mondtam az első fejezetben: nem tudok unatkozni. Ugyanakkor mindez nem esik nehezemre, jó érzéssel tölt el. Széles érdeklődési kör, ez tök jó. Idő és lehetőség, ez itt a két kulcsszó. A megadatott idő és lehetőségek lehető legteljesebb körű kihasználása, hogy ne kelljen siránkoznom, hogy valamit nem tettem meg. Ilyenkor nem is érzi az ember, hogy fáradt, mert hajtja a tűz. Bár kétségtelen, hogy nem könnyű, és nem is mindig egészséges. Időnként jön egy krach, de aztán kezdődik minden előröl. Bőven vannak árnyoldalai is ennek. De ahogy egy nálam bölcsebb ember fogalmazott egykoron: „Mindenki másképp hülye”.

Csak azért írtam ezeket le, mert talán ebből jön az, hogy különösebben fel sem tűnt, hogy 11, az átlagnál jóval hosszabb és keményebb munkanap ment le zsinórban, benne hétvégi munkával, éjszakai műszakkal, mindennel. Nem éreztem magamat fáradtabbnak, mint máskor, nem éreztem szinte semmit, holott a munkatársak padlón voltak. Hogy ez jó, vagy rossz, azt nem tudom.

Összefoglalva: van hogy minden tök jó a munkában, van hogy nem annyira. Van hogy van mit csinálni bőven, van hogy unatkozok. Van olyan, hogy minden a legnagyobb rendben a gyerekekkel és a kollégákkal, és van, hogy mindenki megőrül. Asszem az ebből a tanulság, hogy ez egy teljesen normális, teljesen átlagos munkahely. Nekem legalább is megteszi.

Terveztem még ide írni bőven, de elég hosszú lett már ez a fejezet, inkább kettéválasztom. Aki kíváncsi arra, hogy mi a helyzet a laskásommal, milyen más érdekességek történtek az itteni mindennapokban, jöjjön vissza később.

01-Ausztria, Tirol, érkezem!

Melyben a főhős újra önkéntességre adja a fejét és az elkövetkezendő év lehetséges történéseiről filozofál.

Kezdjük néhány gyakorlati dologgal.

  1. A blog jelentős késéssel készült el. Általában a posztok „jelen időben” íródnak. Ez azt jelenti, hogy történik valami, és nagyjából rögtön azután begépelem. Most az első 4-5 bejegyzés múlt időben, visszatekintő, hogy azt ne mondjam, retrospektív módon készül. Tehát hetekkel, hónapokkal később jegyzem le a történteket. Az elbeszélés módja, értelmezés és interpretáció szempontjából ez nem lényegtelen. Van tehát talonban vagy 4-5 fejezet, ezeket kb. hetente fogom adagolni, amíg be nem érem magam.
  2. Önkéntességről magáról pár infó, ami segítheti a dolgok megértését. Ezeket említeni fogom a későbbiekben, ezért jobb tisztában lenni velük. Általában három szervezeten keresztül jut ki az ember külföldre. Az első, az anyaországi ún. küldőszervezet, esetemben a FIVE. Itt adjuk be a jelentkezést, és ez segít külföldi partnert találni. A következő láncszem a célország koordináló szervezete. Ez az iroda látja, hogy az adott országba, tartományba hányan és kik jelentkeztek, és igyekszik elosztani őket, valamint támogatni az önkénteseket a kiküldetésük alatt. A harmadik elem maga a munkahely, avagy a fogadószervezet, ahol az önkéntes dolgozik.
  3. Lehet, hogy a blog hülyén fogja elválasztani a szavakat. Ezt a felületet használtam a koreás blog írásakor is, és sorok végén általában nem a magyar helyesírás szabályai szerint szótagolt. Mosom kezeimet.
  4. Úgy gondoltam, hogy minden bejegyzéshez készítek egy playlistet, amin olyan számok lesznek, amik visszaadnak valamit a fejezet hangulatából.

 

now it begins-02

 

Tehát. Önkéntesség Ausztriában.

Vannak dolgok, amiken nem tudunk változtatni, újra és újra megismétlődnek. Ha akarjuk, ha nem. Számomra a nyár egyik legszomorúbb pontja mindig augusztus vége. Ekkor általában kora reggelente körbebicózom a falut, és kiszóróm a helyi napilapot. Ez még rendben is lenne, de a késő nyári napfelkeltében, a villanypóznákon gyülekező fecskéknél nincs lehangolóbb látvány a világon. Nekem mindig a végességet, mulandóságot juttatja eszembe. Egy újabb év elteltét. Változott-e valami? Jutottam egyről a kettőre? Idő múlása, determinizmus.

Nem akartam többet ezt csinálni. De nem tudtam elkerülni. A 24 óra kihordása és bicózás helyett a reggeli futáskor és/vagy reklámújságok kézbesítésekor szembesültem újra a látvánnyal.

Amikor a Batman kollégiumtól búcsúztam, rákövetkező év elején augusztus-szeptember fordulóján tartottam egy utolsó, búcsú-kocsmatúrát a kóter népének. Most az egyetem végeztével egy másik koleszból költöztem ki. Nem nagyon akartam kocsmatúrát, mert elbúcsúztam már a barátaimtól, nem akartam fájdítani a szívemet, de csak felkértek, hogy csináljak még egyet legsikeresebb műfajomból, mert értek hozzá, és fel kéne avatni a kicsiket. Meg persze az öregeket is edzésben kell tartani. Nem akartam, mégis, az előzőhöz hasonlóan, pár évvel később, de ugyanakkor augusztus-szeptember fordulóján megint csináltam egy búcsúzó kocsmatúrát.

A baj nem jár egyedül. Közhely, de igaz. Amikor Koreába indultam, rengeteg probléma ütötte fel a fejét egyszerre. Adminisztratív, bürokratikus rémálmok. Egyetem, vízum intézése, mindenféle dolog. Nincs rajta pecsét. Nem ott van rajta a pecsét! Nincs aláírás. Rossz a dátum. Más nyomtatvány kell. Időpontot foglalt? Mariska a bérszámfejtésről tud róla? Ajánlott dokumentumfilm a témáról alább.

Kiégett a laptopom, alaplapot kellett cserélni. Magánéleti problémák, meg még sok más. Minden egy csomagban, egy hónappal a Szöulba utazás előtt. Most szinte kivétel nélkül mindez megismétlődött az Ausztriai kiruccanást megelőzően.

Itt van ez az írás is. Úgy látszik ezt sem lehet elkerülni. Ha tetszik, ha nem. Bár a koreai blog utolsó fejezetében nyitva hagytam a zárójelet. Csak úgy, mint a svédnél. Csak az már nincs meg, a neten legalább is már nem. Bele-beleolvastam, és diplomás magyartanárként sem a tartalmával, sem a nyelvi minőségével nem voltam megelégedve, úgyhogy töröltem. Mindegy. Szóval a zárómondat(ok) a koreai blogon:

„Azt hiszem Lance Armstrong volt az, aki elindult egy futóversenyen. A végére nagyon kikészült. Egy riporter feltett neki egy kérdést.

– Megcsinálnád újra? Jössz jövőre is?

– Most azt mondom, hogy nem, de ha megkérdezel két hét múlva, akkor már más lesz a válasz.

Találkozunk két hét múlva!”

Talán kicsit több idő telt el, mint 14 nap, de újra itt vagyunk.

És úgy látszik ilyenek ezek a külföldi utazások is. Fene se tudja, hogy akartam, vagy nem, de újra külföldön kötöttem ki. Egy év svédországi önkéntesség, 6 hónap koreai cserediákság után most 12 hónap újabb önkéntesség következik, Tirolban.

De elég a búskomorságból, lássuk inkább, hogy mit adtak nekünk az osztrákok!

Musikantenstadl, meg úgy általában a nagyszerű osztrák zene

Andy Borg, Hansi Hinterseer (aka „Unser Hansi”), Micki Krause, meg a többiek.

Red Bull, ill. az energiaital, mint olyan

kNwZbsK3

Dietrich Mateschitz, és thai üzlettársa nagy találmánya, amivel hülyére keresték magukat. Pontosabban Thaiföldön már létezett valami, Mateschitz volt az, aki üzleti tervet adott hozzá, és világszenzációt csinált belőle. Úgy gondolta, hogy a jetlag leküzdésére alkalmas lehet, úgyhogy elkezdték repülőtereken forgalmazni. Nagyon bejött. Gyakorlatilag a Vörös Bika indította el az energiaitalok történetét, mindmáig a legikonikusabb közülük. És mint mondtam, elképzelhetetlen mennyiségű pénzzel járt. Tudtok olyan sportágat mondani, ahol nincs jelen a Red Bull? Csapatokat vásárol, stadionokat épít, egész versenysorozatokat indít. De ezeken kívül is, ott van mindenhol. Red Bull Pilvaker, példának okáért.

Muzsikára visszatérve… sokaknak talán a klasszikus zene ugrik be a sógorok kapcsán. Haydn, Mozart, Mahler… csak, hogy párat említsek a teljesség igénye nélkül

Művészeteknél maradva: Klimtet ugye senkinek sem kell bemutatni?

497px-Gustav_Klimt_017

Niki Lauda. A Forma-1 háromszoros világbajnoka. (1975, 1977, 1984) Mai napig a sportág egyik legbefolyásosabb alakja. Jelenleg társtulajdonos és igazgató (Non-Executive chairman) a Mercedes csapatánál. Ravasz, mint a róka. Híres-hírhedt párharcát James Hunttal az 1976-os év világbajnoki címéért egy film is megörökítette.

http://www.imdb.com/title/tt1979320/

Ebben az évben szenvedte el azt a bizonyos nagyon súlyos balesetet a Nürnburgringen, amikor majdnem a kocsiban égett. Azokban az években teljesen átlagos volt, hogy évente páran meghalnak az F-1-ben. A film szerint már az utolsó kenetet is feladták neki, de hat hétre rá visszatért a versenyezni. Forma-1-es anekdota. Volt egy japán pilóta, nem emlékszem a nevére. Nem beszélt sokat, állítólag nem is nagyon tudott angolul. Egyszer megkérte egy riporter, hogy mondjon már valami vicceset. Ezt sikerült összehoznia:

Nyuszika ül a folyóparton. Háta mögé lopakodik a kígyó, befogja a nyuszika szemét, és kérdezi.

– Na, ki vagyok?

Nyuszika hátratolja a kezeit, és elkezdi tapogatni.

– Furcsa a bőröd, nincs hajad, se füled, te vagy Niki Lauda!

A film egyébként nem rossz. Nem dokumentumfilm, de viszonylag hiteles, leszámítva a hollywoodi sallangokat. Lauda pl. a film állításával ellentétben ugyanakkora kurvapecér volt, mint Hunt. Ha jól tudom 5 gyereke van 3 különböző nőtől. Huntról is essen szó, a film egyik legjobb idézete tőle származik: „Minél közelebb vagy a halálhoz, annál inkább érzed azt, hogy élsz!” Mindegy, hagyjuk a Forma-1-et, nagyon el tudok szabadulni, ha arról van szó, de itt meg nem arról van szó.

A listát lehetne még folytatni. Említés szinten még néhány osztrák unikum:

Sigmund Freud

1200px-Sigmund_Freud,_by_Max_Halberstadt_(cropped)

Ludwig Wittgenstein

35._Portrait_of_Wittgenstein

Aztán ne feledkezzünk meg a KTM-ről, a Mozartkugelről sem, és ott van még a Sachertorte, na meg persze Mr. Olympia, a Terminátor, Kalifornia egykori kormányzója, Arnold Schwarzenegger. Aki amúgy lehet, hogy már elveszítette osztrák állampolgárságát, pár éve volt szó erről… mindegy. És az a híres osztrák akcentus, illetve dialektus, ami főleg itt, Tirolban szép. As Lem in de Berg – Das Leben in dem Berg

Eszembe jutott még pár idézet a labancokról. Bár ez egy elég tág fogalom. Kedves barátom, az echte debreczeni történész/helytörténész, irodalmár, frankofón szakértő, meg még mittudoménmi, VeressKakas szerint Dunántúl már Ausztria, és az onnan származó bor, pálinka, mind-mind labanc koholmány. Hm, igen, a svábhegyi kóter általában hangos volt a lokálpatrióta csörtéinktől. Szóval az idézetek.

Osztrák történelemmel foglalkozók, külügyisek szokták mondani: „Az osztrákoknak két nagy dobásuk volt a történelemben. 1. Elhitették Mozartról, hogy osztrák, és nem német. Elhitették Hitlerről, hogy német, és nem osztrák.”

A Feri mindig olyan jól nősült, mint egy Habsburg.” – Kerékgyártó István

Míg mások háborúznak, te boldog Ausztria házasodj!” – Habsburg ars poetica

Eszembe jutott pár meme is.

Fejezetek a jól ismert Austria-Australia háborúról:

austria-australia_o_1049671

13a10c4540de85f776105a687fc33069--austria-kangaroos

Végezetül pedig jöjjön a legjobb Polandball, amit valaha láttam. Szinte fájt a hasam a röhögéstől, első olvasás után. Ezért jó a 9gag.

a4GNAL6_700b_v1

Tehát ezen a helyen leszek önkéntes egy évig. A helyszín bemutatása után lássuk hogyan teltek az első napok!

A szüleim felajánlották, hogy kivisznek kocsival. Így is volt, október 2-án reggel indultunk. A benzinkúton még összefutottunk Ferivel és Petrával, aztán irány Tirol! Kora délután érkeztünk meg Schwazba. A város többek között bányászatáról és bányászmúltjáról híres. Annak idején állítólag Ausztria egyik legnagobb és legjelentősebb városa volt az ezüstje miatt. Vicces. A svédországi Malmberget, ahol korábban voltam önkéntes, szintén a bányászatáról híres. Egy tábla hirdeti a város határában:”Welcome to the mining capital of Europe!” Ott inkább a vas pörög.

Amikor megérkeztünk, két munkatársam várt minket a lakásomon, Sabine és Blumi. Pár dolgot megbeszéltünk, ők leléptek, mi meg kipakoltunk a kocsiból és sétáltunk egyet a városban. Anyáék másnap kora reggel hazamentek, én meg elkezdtem berendezni a lakást. Az előző önkéntes hátrahagyott pár dolgot nekem. Egy szürke szvettert, egy fióknyi illatos gyertyát, egy megbontott doboz xxxl méretű kotont, és egy eldugult lefolyót a fürdőszobában. Az illetőnek hosszú haja volt, minden tele volt vele, volt mit takarítani az első napokban. Elég undorító volt, közel voltam a hányáshoz. A helyzetet vizuálisan tökéletesen szemlélteti A kör kapcsolódó jelenete:

A konyhában is vártak meglepetések. Kedves volt az elődöm, mert hagyott nekem hátra némi kaját. A probléma csak az volt, hogy pl. a kuszkusz kukacokkal volt terhelt. Meg még pár másik zacskó is. Meg a konyharuhák. Azokban a szép hosszú hajával is újra találkoztam. Szóval volt egy kis rumli, piszkos polcok, stb. Ez nem tett túlságosan boldoggá, de 7 év kollégium után nem sok mindennel lehet meglepni az embert, volt annyi rutinom, hogy ne gőzöljek be ennyitől, és az első napok-hetek során szép tisztává és otthonossá varázsoltam a kecót. Az állítás viszont, miszerint undorító állatfaj az ember újra bizonyítást nyert. Megannyi koleszos év után, íme egy újabb példa.

A lakás amúgy rendben van. Egész otthonos, takaros. A kilátás is jó az ablakból, és van erkélyem is. Az egyetlen probléma, hogy főút mentén található, így kifejezetten zajos. De ez is egy olyan dolog, ami különösebben nem zavar. Laktam már forgalmasabb helyen is, és voltak olyan szobatársaim, akiknek horkolása hangosabb volt, (alvajárókról meg egyebekről nem is beszélve), mint az utcáról behallatszó járműzaj. Ja igen, és nincs net. Ez para. Legalább is eleinte nem volt, de, ne szaladjunk előre. Szóval még csak az első hetekben járunk, és igen, ekkor nem volt net. Második nap felkerestem egy ingyenes wifi-szpotot, hogy elolvassam a mailjeimet, megnézzem a híreket. Jó sok minden történt az azt megelőző 24 órában. Botka visszalép, Las Vegasban tömegmészárlás, és úgy tűnt, hogy a német kormány elengedi az euró vasmarkát, Wolfgang Schäublét. Nem szeretek lemaradni a hírekről, rossz úgy élni, hogy nem tudod, hogy mi történik körülötted. Hülyének érzi magát az ember. Meg is lepődtem, amikor ezeket olvastam.

Az első napok az ilyenkor szokásos mederben zajlottak Megbeszélések, papírmuka stb. Pár nappal az utazás előtt egy új ismerősre tettem szert. Koreáról kérdezett, mert ő is szeretne oda eljutni. Aztán szóba került a többi utazásom is, és volt egy megjegyzése, amiben nagyon igaza van. Vagy talán kérdés volt. Nem rossz mindig előröl kezdeni? Való igaz, az embernek van egy évek alatt kiépült napi rutinja, ritmusa. Mit és hol lehet elintézni, közlekedéssel, vásárlással, a mindennapi élet legapróbb, de legfontosabb részeivel kapcsolatos dolgok, kapcsolatrendszer, stb. Ez mind lenullázódik, amikor külföldre megy az ember. Ott nem ismer semmit és senkit, minden másképp van, és talán még a nyelvet sem érti. De pont ez benne a legjobb! Ebből kihozni valamit, napról napra és lépésről lépésre. Új kapcsolati hálót építeni, megtalálni és felépíteni magunkat ebben az új környezetben. Eleinte ez persze nehéz, így igaz. Az első hetek általában mindig tudatlanságban telnek, útkereséssel. Ezt az időszakot túl kell élni, nincs mese. Ahogy Dr. Kálmán Attila igazgató úr mondta: „Minden matekpéldából csak az első tízezer a nehéz!”. Mert utána már könnyű. És ez igaz a koreai cserediákságra, meg a svéd és osztrák önkéntességre is, annyi különbséggel, hogy nem kell hozzá tízezer nap. Egy közepesen értelmes, és némiképp talpraesett személy egy hónap után szerintem simán tud boldogulni.

Szóval ja, semmi extra az első napokban, tanulás és megszokás, így lehetne jellemezni. Egy szokatlan dolog mégis akadt. Ez volt az első olyan hely (És most nem csak a hosszútávú kiküldetésekre gondolok, hanem akár nyaralásra, vagy bármi olyanra, amikor az ember 24 óránál hosszabban fog egy új közösségben tartózkodni), ahol az első napokban senki sem hívott meg egy munkaebédre, ahol hivatalosan is köszöntjük egymást, ahol megkérik a kopaszt, hogy mutatkozzon be, stb. Nem az hiányzott, hogy válaszoljak a „Nálatok milyen az idő?” és a „Ti mit szoktatok enni?” meg az ezekhez hasonló üres kérdésekre, hanem az ingyenkaja. Szereti az ember vagy sem, az ilyen formaiságoknak megvan a maguk helye és szerepe. Mindegy.

Az első hét a munkában laza volt. Nem is nagyon kellett volna bemennem, főleg nem a következő hét szombatján egy workshopra, de az elején kell jó benyomást kelteni, úgyhogy ezeket meg kell játszani. Meg amúgy is, a tisztesség így kívánja. Érkezésem utáni napon pl. csak egy rövid megbeszélés volt az irodában, és oda érkezett a mentorom is, Milena. Erről a mentor dologról egy kicsit részletesebben. Amikor valaki önkéntes lesz külföldön, a szervezet, aki fogadja, biztosít számára egy mentort. Általában ez egy olyan személy, aki független az önkéntes munkahelyétől, pont azért, hogy ha pl. ott genyóznak vele, vagy mondjuk nem kapja meg a fizetést, vagy a lakással vannak gondok, stb. akkor legyen egy „hivatalos” személy, aki a fő-főnökkel, a koordináló szervezettel van kapcsolatban, akinek panaszkodhat. Meg persze azért is, hogy ne érezze magát tökre egyedül az ember, legyen valaki, aki időnként elviszi sörözni.

Mi is így tettünk, a munkahelyi megbeszélés után beültünk egy közeli kocsmába, hogy jobban megismerjük egymást. Milena is önkéntes volt itt Tirolban, annak idején, aztán végül pár év után újra itt kötött ki, itt állapodott meg. Lengyelországból származik, és maga a megtestesült Polandball. Legalább is ezt hittem, mert szerintem az autocorrect mindig átírja a leveleit, és fura dolgok jönnek ki belőle, de a személyes beszélgetéseknél ebből nem látszik semmi. Egy másik önkéntes, Jack (Róluk, a többi önkéntesről majd később) jellemzése szerintem kifejezetten találó róla. „She is crazy, but in a good way!”.

Nem volt rossz a hely, de valami elszomorított. Ausztriában (még) lehet kocsmán belül is bagózni. Azért még, mert 2018-tól változnak majd a dolgok. Update: mégsem. Pár napja hallottam, hogy az új kormány visszalépett ettől a rendelettől. Nagyon utálom a füstöt, főleg azt, hogy beülök valahova egy sörre, vagy kávéra, bármire, és tíz perc után úgy bűzlök, mintha egész nap dohányoztam volna. Otthon meg lehet mindent kimosni, mert magába szívja a szagot. Undorító. Lényeg, hogy jó volt a találka. Ja igen, ezen a napon történt egy nagyon jó dolog is. Messze még a vége, de ki merem jelenteni, hogy az önkéntességem egyik legjobb fejleménye volt ez. Kaptam a munkahelyemtől egy Tirolticketet. Ez egy olyan bérlet, amivel egy éven keresztül minden, azaz minden tömegközlekedési eszközzel Tirolon (és Kelet-Tirolon) belül ingyen utazhatok. Legyen az vonat, busz, bármilyen helyijárat, stb. Milena majdnem leesett a székről, amikor ezt meghallotta.

A kezdeti nehézségek, és a lakásban talált szeretetcsomag ellenére tehát jól indult az önkéntesség. Úgy éreztem akkor, hogy rendben lesznek a dolgok, csak egy dolgot kéne valahára megtanulnom: élvezni ezt az egészet. Egy koreai szaktársam, akarom mondani tajvani, aki Koreában volt a szaktársam esete jut az eszembe. Egy hihetetlen figuráról van szó. Mi csak Charmingnak hívtuk, Cha Min Liu a hivatalos neve. Roppant segítőkész, de szigorúan tilos tőle segítséget kérni, mert a nap végére nem mínusz egy, hanem plusz egy problémád lesz, ha ő is besegít. A saját szülővárosában tévedt el, meg amúgy is nagyon vicces dolgokat produkált Tajpejben is ahova meghívott minket anno. Szeretnivaló alak, de tényleg. Lényeg az, hogy egyszer ő, a szobatársa, meg én elmentünk közösen vacsorázni. Edwin, a szobatárs (Egyébként életem legszebb bókját kaptam tőle születésnapomra Koreában, mert azt mondta, hogy szeretné, ha olyan szép, mély, férfias hangja lenne, mint nekem.), megkérdezett minket, hogy holnap mit csinálunk. Az én válaszomra nem emlékszem pontosan, de valami olyan volt, hogy könyvtár, edzés, tanulás, stb, átlagos dolgok. Charming válaszára emlékszem pontosan: Enjoy life. Lefagytam. Nem is nagyon értettem, hogy hogyan lehet ezt mondani, vagy csinálni. De az is biztos, hogy egy kókler, kiszámíthatatlan, szétszórt, bolond alaktól is van mit tanulnom. Még mindig. Megbékélni, 120% helyett csak 90%-ot megcélozni, elfogadni és elhinni a jót.

Unatkozni tehát nem fogok, az biztos. Soha nem értettem az olyan embereket, akik unatkoznak. De tényleg. Ezeknek nincs hobbijuk? Munkájuk? Családjuk és barátaik? Nem játszanak egy hangszeren sem? Nincs érdeklődési körük? Nekem az idő az mindig kevés. Annyi lehetőség van az életben, hogy én inkább azért sírok, mert biztosan nem tudok minden sportot kipróbálni, amit szeretnék, nem tudok annyi időt tölteni a barátaimmal, amennyit szeretnék, nem tudok annyi konferenciára elmenni, amennyire szeretnék, nem tudok annyi könyvet elolvasni/filmet megnézni/játékot végigvinni, amennyit szeretnék. Lehet folytatni a listát hosszan. Itt, Tirolban is bőven van tennivaló, látnivaló. Egy izgalmas és szép helyre jöttem, megannyi lehetőséggel. Újra: nem értem azt, hogy hogyan lehet unatkozni. A kérdés tehát az, hogy hogyan töltöm majd itt az időt.

Egy biztos, az első hét után, csütörtök este beültem lazítani egy helyre. Úgy éreztem, hogy hivatalosan is megérkeztem Ausztriába.

IMG_20171005_194133