20-Óperencián és Lajtán innen

   Melyben a szerző, már otthonról, visszatekint külföldi szolgálatára, és az élet nagy dolgain lamentál…

Sok dolog jár most a kobakomban, úgy döntöttem, amennyire csak lehet, egyszerűsítek, és rövidre fogom.

Két apróság az elején.

  • Óperencia eredete, talán már hallottatok róla. 907-es pozsonyi csata, Enns folyó, amin túlra menekült az ellenség. Ober Enns/Ob der Enns = Messziség. Teljes hitelességet sosem nyert a bizonyítás, de a néphagyományban ekképp van jelen.
  • Igaztalanul kifelejtettem egy fasza sört a legutóbbi fejezet felsorolásából. Augstiener Bräu. Tudnak valamit azok a müncheniek.

Az utolsó három napom története Ausztriából.

Szeptember 3-án reggel Sabine és én elintéztük az utolsó adminisztratív teendőket és elköszöntünk egymástól. Hazamentem, szundiztam egyet, délután jött a családom. Vártam őket vacsorával, utána sétáltunk a városban. Következő nap elvittem őket a Hintertux gleccserhez. Utána az Alpenzoo következett, majd vacsora és séta Innsbruckban. Szerda reggel összepakoltunk, bevittük a lakás ingóságait a munkahelyemre, mert a következő önkéntes már nem az Innsbruckerstraße 46-ban fog lakni. Bemutattam nekik a Yunitot, aztán jöttünk haza. Olyan volt a hazaköltöztetés, mint Karcsi szabadulása.

Zajos és zűrös ez a mostani időszak. Akklimatizáció, tengernyi teendő, hazaköltözés Dunaszentmiklósra, majd rögtön költözés tovább Budapestre és munkába állás. Ismerősök, barátok meglátogatása, beszélgetés velük, hiszen egy éve nem is láttuk egymást. Sok és sokk. Érzéseimet, hangulataimat jól mutatja apple buddy Oriali rólam készített firkája, amiért ezúton is gracias. Megörökített mindannyiunkat, én így festek.

WhatsApp Image 2018-09-02 at 00.20.04

Miről is lehetne írni most, ha nem a tanulságokról, a levont konzekvenciákról? Mit gondolok az élet nagy dolgairól? Beszélgettünk erről önkéntességem utolsó napjaiban, meg tartottam is erről egy előadást miután hazajöttem, a szakkollégiumban. Lássuk!

So little time. Néhány milliószor már említettem ezt a blogomon. Eszembe jutott, hogy volt egy ilyen című sorozat kiskoromban. Sosem néztem, csak az ajánló maradt meg a fejemben. Nem tudom, hogy miről szól, de sosem gondoltam volna, hogy a címe ennyire igaz. Az idő az sosem elég, ráadásul időt még pénzért sem lehet venni.

Kétféle ember van. Aki vár a lehetőségre, és aki megteremti azt. Persze a kettő nem szükségszerűen ellentét. Legyen mindig nyitva a szemünk a kínálkozó lehetőségre, legyen az ingyenebéd, munkaajánlat, bármi, de ha valamit el akarunk érni, akkor pusztán várakozással sosem fogjuk azt megkapni. Nem a legjobb a példa, de az előadás alatt ezt a kollégiumi lappal szemléltettem. Nem a vezetőség kért meg arra, hogy csináljam meg a ProT2ézist, hanem én kértem meg őket, hogy hadd csináljam meg a ProT2ézist. Végeredmény a linken megtekinthető.

https://issuu.com/protezis

Valaki egyszer mondott olyat, hogy a szerelemnek meg a politikának ugyanaz a lényege. Csinálni kell. Meg az életnek is. 9:1. Kilenc kézfogás, névjegykártya, bukás, stb. vezet el minket ahhoz a 10-hez, ami megváltoztathatja az életünket, de legalább is valami nagy örömöt szerezhet nekünk. A munkát nem lehet megspórolni, nélküle nincs siker, a semmiből még sosem lett valami. Itt azonban van egy apró ellentmondás. Az élet alapvetően nem racionális, se nem logikus. Kár lenne azt hinni, hogy ha jó vagyok másokkal, ők is jók lesznek velem, vagy ha jót cselekszem, majd velem is jót cselekszenek. Bullshit. Erre semmi garancia sincs, az élet mindig 1 cm-en múlik, a guillotine minden percben ott van a fejünk fölött. Átélheti valaki az életét úgy, hogy sokat megy sötét alagútban, de a végén meglátja a fényt, de úgy is, hogy sosem jut ki belőle, és úgy is, hogy talán sosem volt alagútban. És ez teljesen független attól, hogy ki mit érdemel, ha egyáltalán van bármi értelme, lényege is ennek a kifejezésnek. Szerintem nincs. Egy dolgot lehet mondani: „legyen meg a te akaratod”. Ez persze nem azt jelenti, hogy magunkra festünk egy céltáblát és „Így hal meg egy magyar tiszt” felkiáltással rohanunk szembe az ellenséges ágyútűzzel, mint II. Gusztáv Adolf a lützeni csatában. Mindig magasra kell célozni, de ne felejtsük el azt, hogy nem vagyunk mindenhatóak, rajtunk kívül tengernyi másik tényező is dolgozik körülöttünk.

Arra jöttem rá, hogy ha totemállatot kéne választanom, akkor az minden bizonnyal a panda sörfőző mester lenne, Chen.

Utazik a világ körül, tanul és kalandozik, harcművészetben is jártas (esetemben inkább küzdősport), szereti a jó sört, kutatja a jó recept titkát. Ja, a totem ő lenne, még akkor, ha a HotS-ban nem ő a kedvencem, hanem Brightwing, és az, ahogy negédes hangján felkiált: „I enjoy brutally killing you very much!”

Erről is volt már szó. Kimeríthetetlen a tudás, megismerés és kaland iránti mohóságom, ami nem biztos, hogy jó. Fizikatanárom mondta középsuliban. Minél többet tanul, annál inkább rájön, milyen keveset tud. Minél több dolgot látok, élek át, próbálok ki, jövök rá, hogy valójában semmit sem láttam, semmit sem tudok. A tudás betegség és átok.

Miért? Teszik fel a kérdést sokan. A válasz egyszerű, egyik kedvenc filmem meg is adja rá a választ. A jó, a Rossz, és a Csúf. Nem a pénz kell, nem a hatalom, nem a hírnév, hanem az út, ami maga a jutalom. Az, amit az út során tanulunk, átélünk, tapasztalunk. A sikeres, győztes misszió. A Névtelen Ember a végén győz, és ez az egyetlen dolog, ami megelégedettségre készteti.

http://sci-fi.mandiner.hu/cikk/20160201_50_eves_a_jo_a_rossz_es_a_csuf

Ja, és ez sem rossz.

http://www.filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=8239

Na meg az sem utolsó, amit egykori szaktársamnak mondtam, rádiós műsorában, tavaly decemberben. A megszokott rutinból és biztonságból kiszakadva idegen helyre kerülünk, ahol nem ismerünk semmit, teljesen elölről kell kezdeni mindent, felépíteni egy új életet. Ennél jobb kihívás nem is kell. Amit persze a végén otthagyunk… megérte.

Elmúlik minden. Fájdalmas a búcsú, de fél év múlva még rosszabb lesz, amikor rakjuk össze a fejünkben az emlékeket. Visszatekintünk, látjuk, hogy a közösség még mindig él. Boldogan telnek mindennapjaik, köszönik szépen, jól vannak. De mi már nem vagyunk ott, és nem vagyunk szükségesek az ő jólétükhöz, ahhoz, hogy nevetni tudjanak. Szembe találkozunk saját nélkülözhetőségünkkel, és ez fáj. De majd elmúlik az is.

Bár lehet, hogy nem fognak emlékezni ránk, de ez nem is fontos. A szeretetnek ugyanis nincs erre szüksége. Egyik kedvenc könyvem zárósorai következnek.

De nemsokára mi is meghalunk, minket is csak egy kis ideig szeretnek még, aztán elfelejtenek. De a szeretetnek ez teljesen elegendő. A szeretetnek minden megnyilvánulása visszahull a szeretetre, amelyből fakadt. Annak, aki szeret, nincsen szüksége arra, hogy emlékezzenek rá. Van az elevenek országa meg a holtak országa, s a híd a szeretet; csak az marad meg, az az élet egyetlen értelme.”

Thornton Wilder: Szent Lajos király hídja

Ki tudja, ez a világ tán tényleg a lehetséges világok legjobbika.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

U.i.: The show must go on!

Reklámok

19-Mission completed!

Melyben a szerző leltár készítésére adja fejét…

Megint vége. Pár nap és újra otthon vagyok. Utolsó munkanap pipa, záróbuli pipa. Emberektől elköszöntem, készülök haza. Ülök kis lakásomban és írom az utolsó előtti bejegyzést. Természetesen ilyenkor vegyesek az ember érzelmei, de az az igazság, hogy ebben a pillanatban valahogy nem is érzem azt, hogy finito.  Mindenesetre egy kaland végén az ember általában összegez, átgondolja a történteket, leltárt készít. Aztán majd nekifutok ennek még egyszer, ha hazaértem, egy hét múlva, miután már kicsit ülepedtek a dolgok. Az mondjuk kicsit más lesz, filozofikusabb. Először azonban apróhíreink következnek.

Van valami, ami közös Innsbruckban és Szöulban. Ezt már korábban is akartam írni, csak valahogy mindig kimaradt. Szóval a közös pont Zaha Hadid. Egy pár éve elhunyt iraki származású sztárépítész. Ő tervezte Koreában a DDP-t, (Dongdaemun Design Plaza) itt Innsbruckban meg a Hungerburgbahnt és a híres Bergisel síugrósáncot.

Szerencsésnek mondhatom magam. Túrázás közben nem zuhant rám egy kecske sem. Nincs mindenkinek ekkora mákja…

https://444.hu/2018/08/22/korhazba-kerult-egy-eszak-ir-tinedzser-miutan-razuhant-egy-birka

Volt még a nyár folyamán egy izgalmas vasárnapom. Innsbruckban sétáltam, és gondoltam visszamegyek a Buzihütte nevű helyre. Ez volt az egyik első hely, ahova Milena elvitt. Kint van a város szélén az erdő mellett, hegyek lábánál, úgyhogy kellett sétálni bőven. Aztán kiderült, hogy vakációznak, zárva az étterem. Én voltam a hülye, indulás előtt tájékozódhattam volna, és hát fel kellett volna tűnnie annak is, hogy az úton a hütte felé ki van táblázva, hogy zárva vagyunk… Visszasétálni nem volt kedvem. A közelben egy apró megálló vala. Több mint egy óra múlva jött vonat. Sehol senki, életnek nyoma sincs. Sütött a nap, egy fabódé adott árnyékot és kellemes klímát, úgyhogy lefeküdtem egy padra és sunytam egyet a következő vonatig.

Az alábbi esethez hasonló meg nálunk, Dunaszentmiklóson is történt egyszer. Drága ember földet ásta, talált egy világháborús gránátot, és bevitte a Polgár Jenő hivatalba, hogy kezdjenek vele valamit. A hülyék mindig túlélik…

https://444.hu/2018/08/28/rpg-granatot-vitt-a-szombathelyi-rendorsegre-egy-ferfi

Még egy aranyos sztori nyár elejéről. Írtam is korábban, hogy volt egy városi szezonzáró feszt, és ott mondta nekem egy helybéli ismerős, Julia, hogy érkezésem előtt Blumi aggódott értem. Vagy inkább miattam. Iszik-e rendesen az új gyerek? Normális zenét hallgat? Mi lesz ebből? Hamar kiderült, hogy nincs miért aggódni. A papírok alapján túl jófiúnak tűntem.

Szóval leltár. De előtte még valami. Honnan is jutottam én ide? Hogy lyukadtam én itt ki? A kérdés valid. Egész messze is el lehetne kezdeni. Az utolsónak hitt egyetemi évemben elkezdtem készülni egy svédországihoz hasonló újabb önkéntességre. Újra beadtam a jelentkezést az Önkéntes Diakóniai Év Programirodánál.

Megjegyzés: a videó a Magyarországra érkező önkéntesek fogadásról szól, de persze önkéntesek küldésével is foglalkoznak. Szóval újra beadtam, de igazából hamar vissza is vontam, mert jött egy visszautasíthatatlan ajánlat.

 

Ez volt a cserediákság Szöulban. Ez azt is jelentette, hogy nem az lett az utolsó évem az egyetemen, hanem egyet ráhúztam. Ezt követen jött a ténylegesen utolsó év az egyetemen és a jelentkezés önkéntesnek az ÖDÉ-n keresztül. 2017. február-március táján el is utaztunk Karcag mellé, Berekfürdőre az önkéntes beszavazó-showra. Elegáns viseletben mentem, öltöny, ing, stb. Karcagon leszálltam a vonatról, betértem a vasút melletti csehóba. Olyan volt, mint amikor a westernfilmekben megérkezik az új cowboy a városba, belép a fogadóba, mindenki elhallgat, és őt bámulja. Köszöntöttem a népeket, azok visszaköszöntek, aztán mindenki ment tovább a dolgára. A szállás melletti kocsmában nagyjából megismétlődött a jelenet, csak ott már expliciten is kijelentették, hogy kicsit túl vagyok öltözve, nem gondolom? Egyébként valami kis olajkályhával fűtöttek ott, és olyan szag volt bent, mint egy füstölőben. Utána én is olyan szagú lettem.

Szóval beszavazó-show. Ez az első szűrő. A külföldi partnerek képviselői Magyarországra látogatnak, és elbeszélgetnek a jelöltekkel. Én egyébként az USA-ba mentem volna, de az a program már nem működik, így lett volna UK. Az elbeszélgetés jól sikerült. Pár hét múlva telefonáltak rám az ÖDÉ-től, hogy menjek be az irodába elbeszélgetésre. Hm, a főnök beszélni akar velem az irodájában… jól kezdődik

Az volt a helyzet, hogy találtak nekem egy helyet, de nem volt EVS által támogatott, és a beugró az valami 1000 font körül volt. Mondtam, jó, köszönöm, ezt nem tudom vállalni. Elkezdtem keresgélni a neten, és így akadtam rá a tiroli lehetőségekre. Mindig is el akartam jutni ide, látni akartam az Alpok hegyeit, megmászni őket, közben meg gyakorolhatom a nyelvet és talán némi pedagógiai tapasztalatot is szerzek közben. Hát, valahogy így kerültem ide.

Szóval, valahol a leltárnál jártunk. Lássuk milyen pozitív, illetve negatív fejleményei voltak az évnek. Emellett bemutatnám azokat a folyékony kenyereket, amikkel itt találkoztam, és elnyerték a tetszésemet.

Kezdjük azokkal, amik nem tettek boldogabbá.

  • Rögtön kezdéskor volt egy elég súlyos, a semmiből jött eset, ami megrázott. Erről az elején is írtam, egy számomra igen fontos alak távozott az életemből, teljesen váratlan, érthetetlen és dicstelen körülmények között.
  • Kukacok a lakásban. Mindegy, hogy hátrahagyott kaja, vagy konyharuha, fiók, vagy szekrény, apró kukacocskák vártak engem beköltözéskor. Beletelt pár hétbe mire végleg sikerült tőlük megszabadulni.
  • Télen nem volt fűtés a lakásban, egy munkahelyről kölcsönkért elektromos fűtőtesttel melegítettem fel a kérót.
  • Ezt követően húsvét tájékán meg a melegvíz költözött el egy huzamosabb időre. Ez sem volt kellemes.
  • Volt pár bolond a házban. Fölöttem egy drogos, aki időnként hangos ordibálás és csapkodás közepette rombolni kezdett a lakásában, a hangok legalább is erre utaltak. Alattam egy öreg szivar, aki a legváratlanabb időpontokban bömböltette kedvenc számait. Nem tudom milyen hangrendszere lehetett, de zengett tőle az egész ház. Mindegy, hogy csütörtök hajnali 2, vagy szombat reggel 7, esetleg hétfő délután 4, bármikor rázendített. Kedvenc sorozata a die Schwarzwaldklinik, kedvenc számai meg az olyan slágerek, mint a Felicita vagy a My way német verziója. Az utóbbi időre egyébként mindkettő elkussolt. Az első gyerek már jóval korábban, félév körül, a második meg pár hónapja.
  • Apróság, illetve megszokható, mi több ilyen körülmények között teljesen normális, de nem mindig volt kellemes a tehenek salaktermékét szagolgatni a városban.
  • Azt is sajnálom, hogy a bokszot nem tudtam folytatni. Volt itt is egy edzőterem, de viszonylag drága, illetve az alkalmak mindig az esti órákban voltak, nekem meg az a főmunkaidő, úgyhogy ez elúszott.
  • Adlerweg. Egyszerűség kedvéért nevezzük az itteni Kéktúrának. Kacérkodtam a gondolattal, hogy nyáron valahogy végig kéne járni, de osztottam-szoroztam és rájöttem, hogy talán majd egy másik életben…
  • A maximalizmuson is akartam csökkenteni, de ez volt a valaha volt leglehetetlenebb feladat, amibe belefogtam. Nekem ez a hendikepem, én így vagyok hülye, ez már megmarad.

De ne szomorkodjunk tovább, lássuk a legjobb tiroli dolgokat!

  • Tirolticket. Már az elején is említettem, ez egy elég jó cucc. Éves bérlet Tirol összes tömegközlekedési eszközére. Az összesre. Távolsági járatok, városon belüli helyijáratok, vonat, busz, villamos, minden. Nélküle mozdulni sem tudtam volna. A tömegközlekedés elég drága itt, bár szavam az nem lehet rá.
  • Rájöttem, hogy a Word nem húzza alá a Vámpírági kifejezést! Na jó, ez csak vicc, de tényleg jópofa.
  • Stubai gleccser. Talán az egyik legszebb hely, ahol valaha jártam. Télen voltam itt, 3000 m felett, csodás napsütésben. Végtelen fehérség, gyönyörű hegycsúcsok. Nyugodtság és béke.
  • Tribaun. Meglehetősen drága, de nagyon-nagyon jó kézműves söröző Innsbruckban. Egy vizitet bőven megér.
  • Schloss Ambras. Tirol egyik legismertebb kulturális látványossága. Bölcsészként én nagyon jól elvoltam ott, talán 4-5 órát is eltöltöttem a múzeumban.
  • Salzburg. Hát ez nem nagyon Tirol. Egy tréningen voltam ott márciusban, ha jól emlékszem. Nehéz leírni, de talán még Innsbrucknál is szebb Salzburg. Unatkozni ott sem lehet.
  • Ha már Salzburg… ott találkoztam egy helyi sörrel, a Trumer Pils nevűvel, ami a kedvenc osztrák „mainstream” söröm lett.
  • Rafting. Szerveztek nekünk egy szuper vadvízi evezést tavasz végén. Igazán szuper ez a sport! Szép volt a táj, kedvesek az oktatók, aranyos a bázisuk, jéghideg víz, nagy hullámok, kell ennél jobb? Aligha.
  • Kellerjoch. Pontosabban az út Kellerjoch és Spieljoch között. Erről írtam is az előző fejezetben. Ez volt a kedvenc túraútvonalam, ahol a legjobban éreztem magam. Ugyan azt éreztem itt, mint Stubaiban és a rafting után. Boldogságot, békét, nyugalmat, szabadságot.
  • Michael Haneke. Talán a legismertebb osztrák rendező, akivel a kortárs európai filmművészetet is szokták azonosítani, de világviszonylatban is elismert. Művészfilmeket készít, nem a konzum műfajában mozog. A konzum egyébként nem feltétlenül rossz. A koreai blogomon is leírtam ezt, egykori tanáromat idézve. Egy parti során elvittek a házából egy értékes könyvet, és elmondta nekünk, hogy ezentúl csak focistáknak és konzumnőknek fog házibulit szervezni, mert azok nem tudják, hogy mit kell elvinni. Szóval Haneke. Olyan ez, mint Korea, ott meg Kim Kidok (vagy Gidok) munkásságával ismerkedtem. Egyik sem egyszerű, de mindegyik igazi filmeket készít, valódi színészekkel, valódi történettel, mondandóval, üzenettel, fényképezéssel, vágással, stb. Szóval tényleg egy művészi alkotásról beszélhetünk, és nem egy fogyasztási termékről. Ami persze, újra mondom, nem rossz, én is megnézem az idétlen vígjátékokat, meg az őrült akciófilmeket is, de néha ennél azért több kell. Haneke munkásságából talán a Funny games volt a kedvencem, ami az egyik legprofibb film, amit valaha láttam. A Filmkultúra írja, hogy amennyiben létezik a tökéletes film lehetetlen kategóriája, akkor ez oda tartozik. Persze nem volt egyszerű végignézni, a film közben a kikészülés, a hányás és a bőgés kerülgetett. Szóval ja, tud valamit a pasas.

És most lássuk a legjobb söröket, amelyekkel itt találkoztam!

  • Épp az imént említettem a Trumer Pils nevű salzburgi sört, amivel a Dom Quartier múzeum büféjében találkoztam először. Kifejezetten, meglepően jó volt. Egy olcsó tömegsörröl van szó, de bőven kiemelkedik a mezőnyből.
  • Említsük meg azért a legismertebb osztrák tömegsöröket. Zipfer, Ottakringer, Schwechater. Ezek közül nekem az első jött be a legjobban. Őket követi népszerűségben a Gösser és a Stiegl.
  • Zillertal. A legtirolibb sör. Persze sok fajtája van, kedvencem a Tyroler volt. Szerintem sokkal jobb, mint a másik híres tiroli, a Starkenberger.
  • Affenkönig. Egy menő kézműves IPA a Brew Age jóvoltából.
  • Tux 1280. Nevét egy tiroli településről kapta, a szám pedig azt jelzi, hogy milyen magasan található a sörfőzde, amit két angol követett el, ha jól emlékszem a sztorira.
  • Eggenberg. Szintén egy kisebb méretű sörfőzdéről van szó. Nekem mondjuk annyira pont nem adta, de Leo kollégának ez az egyik kedvence.
  • Pyraser. Annyira osztrák, hogy német. Izabellától kaptam kettőt, miután órát tartottam a magyarajkú diákoknak Innsbruckban. A Pyraser Rotbier tán az itt felsorolt erős mezőnyből is kiemelkedik.
  • Zötler. Ullinál, kollégáim törzshelyén lehet ilyet kapni. Szintén német. Mottója szerint „natürlich, sympathisch, frisch”. Adom. Azt is állítja, hogy a legöregebb családi sörfőzde a világon. Ennek most nem fogok utánajárni, de pl. a Weihenstephan korsómon is az áll, hogy ők a legrégibbek, igaz ők nem teszik hozzá, hogy családi. Talán ez a különbség.
  • Chiemseer. Szintén német, és nagyon-nagyon jó. A Squaze-ben ittam ilyet először, ami komáim másik törzshelye.
  • Kinnegar. Na, ez aztán se német, se osztrák, hanem ír. Egy innsbrucki ír pubban találkoztam vele és megtetszett. Nem a legjobb, amit valaha ittam, de ahhoz elég jó, hogy felkerüljön a listára.

Pénteken találkoztam utoljára a munkatársaimmal, a kölykökkel, meg a barátaimmal. A Yunitban elbúcsúztunk egymástól, kaptam ajándékba egy szép pólót, meg koccintottunk valami pezsgőszerűséggel. Az mondjuk kevésbé volt jó. Aztán átmentem Innsbruckba. Buliztunk egy utolsót. Egész sokan jöttek, örültem. Vicces, sokan már végeztek, hazautaztak, kb. a csoport fele van még itt, de az első fecske már megérkezett, a korábbi fejezetben említett Réka személyében, ő is velünk tartott. Egy ír pubban kezdtünk, a Galway-ben (Kinnegar). A következő állomás a Haltestelle volt. Ez egy shotokra specializálódott iszoda, kár, hogy nem fedeztem fel korábban. A legjobb, hogy itt InfoEckes főnökünk, vagy most már inkább volt főnökünk fizette a cheque-t. Elmondtam itt egy érzelmes búcsúbeszédet, ami mondjuk nem a valaha volt legjobb szövegem volt, mert csak sebtében szedtem össze pár gondolatot aznap, de a hatás megvolt. Még egy helyet felkerestünk, de annak a nevére már nem emlékszem. Innen meg a hajnali 3-as vonattal mentünk haza. Kellemes kis iddogálás volt, a boldog egyetemista időkre emlékeztetett, pontosabban annak az elejére, alapszak első évei. Jó volt szombaton visszagondolni arra, hogy szomorkásan, de alapvetően jó hangulatban intettem búcsút azoknak az emberkéknek, akik az elmúlt évben mondhatni családom voltak.

Igen, utoljára vagyok itt, kedvenc helyeimen, kedvenc embereimmel. Ez mindig fura érzés. Svédországban is csak a legvégén jöttem rá, hogy a lakásomon volt egy fotel, ami kifejezetten kényelmes, de szinte sosem használtam, csak a ruháimat raktam rá. Az elmúlt időszakban itt is volt pár ilyen felfedezés, mint pl. az imént említett Haltestelle. Az is vicces volt, amikor Szöulban az „osztályfőnökünk”, aki helybéli volt, tőlem kérdezte meg, hogy mit érdemes megnézni Szöulban. De mindegy, erről is írtam korábban, most nem ismétlem meg.

Utolsó napokat töltöm itt, már csak órák vannak hátra és vége. Ahogy kezdődött, úgy végződik. Az első, vagy a második posztban írtam, hogy egy Weißwurst-perec-sör kombó után úgy éreztem, hogy hivatalosan is megérkeztem Ausztriába. Visszamentem arra a helyre, kikértem ugyan azt, úgyhogy most már hivatalosan is elbúcsúztam Ausztriától.

Evvel a Dalban mondom el, hogy a szívem üzenetét, akarom mondani, Innsbruck, ich muss dich lassen!

 

Igen, most vége, de a show-nak mennie kell tovább… Ha nem is most, akkor majd később, kicsit később. De egyelőre ennyi.

maxresdefault

Mission completed!

+ 10000 XP

Level up! You are now Lvl 10, Teacher

You have received new item(s): Youthpass

You have received new item(s): Praktikumszeugnis

Gold received: Deposit refund

Skill points are available!

You gained new talent(s): German language speaker

New title gained: EVS veteran

Fast travel point(s) added to your map: Schwaz, Innsbruck

Reputation level with InfoEck and Yunit is now: Exalted

18-Viszlát, nyár!

Melyben a főhős tiroli barangolásait ismerhetjük meg…

Akárhonnan is nézem, ennek vége. Látom is, érzem is. A nyárral együtt az önkéntes szolgálatnak is búcsút mondhatok. A szünidőt azzal töltöttem, hogy igyekeztem minél több helyre eljutni Tirolban, de legalább is a környékemen, legyen az hegycsúcs, kocsma, vagy múzeum. Közben az ifjúsági központ újra megnyitotta kapuit, ahol már elköszöngetünk egymástól, én meg már 1000%-kal készülök a hazaköltözésre és életem újabb fejezetére, ami szeptember közepén kezdődik. Röviden: továbbra is pörgés. Megint azt sem tudom, hogy hova kapjak. Az élet nem áll meg. Annyi időm azért szerencsére van, hogy ebben a fejezetben összefoglaljam nyári kalandozásaimat.

Úgy látszik, kezdek kifogyni az eredetiségből. Két fejezettel ezelőtt Kosztolányit kellett megidéznem, most meg az AWS-t, ami a címadást illeti. Cserébe felvettem szeretve tisztelt atyánkfiait a playlistre.

Egyébként nehezen indult be a nyár. A Yunit zárása után kb. 1 hetet voltam Schwazban, aztán hazamentem 1 hétre, és aztán kezdődött igazán a kalandozás. Pontosabban a tiroli visszatérésre egy hétre. Miután újra visszajöttem elég kibírhatatlan volt az idő, dög meleg, tűző nap, csak a lakásomban döglődtem, nem volt semmihez kedvem. Az sem volt egyébként túl kellemes, apró, rosszul szellőző lakás, olyan volt mint egy szauna, naponta többször álltam be a zuhany alá lehűteni magam. Utána szerencsére minden jóra fordult. A helyi közlekedési társaság, a VVT reklámfilmje pont jó lesz ízelítőnek, mutatja mi mindent lehet itt csinálni.

Először is nézzünk egy összesítést arról, hogy merre túráztam!

Túra I.

Időpont: 2018. augusztus 8.

Útvonal: Schwaz-Hochpillberg-Weg der Sinne-Schwaz

Hossz: Kb. 15 km

Legmagasabb pont: Hochpillberg, 1352m

 

Laza, bemelegítő túra. Két dolog tette izgalmassá. Egyik ezek közül a gyilkolásra kész helyi fauna. Először egy rohadt nagy, házőrző kecskével találkoztam, még Schwaz határain belül. Már messziről méregetett, amikor elhaladtam mellette, még közelebb jött, és nem tágított, folyamatosan vizslatot, amíg el nem mentem. A kép sajnos nem a legjobb minőségű. Közelebbről amúgy is ijesztőbb volt.

IMG_4745

Eszembe juttatott egy videót.

https://indavideo.hu/video/Ide_te_be_nem_teszed_a_labad

Úgyhogy Dr. Tóth, vigyázz merre motorozol!

A kecske után jött Leopold, a labrador. Egy hegyi falun haladtam keresztül, amikor találkoztam vele. Gazdája állt be a kocsival, ő meg körülötte rohangált, meglátott engem, aztán nekemrontott. Pedig nem tűnt gyilkos természetűnek, meg én sem csináltam semmi extrát. A következő halálközeli élmény már a hegytetőn ért utol. Tehenek mászkáltak össze-vissza az út mentén. Alapvetően nem veszélyesek, de ha van egy kis boci is közöttük, aki még védelemre szorul, akkor könnyen ki lehet belőlük hozni az agressziót. Tehénveszély az Alpokban.

IMG_4935

Engem is gyilkos szemekkel méregettek, támadásra készen. Valahogy így. Az erdőt azért nem gyújtották rám.

Moo motherfucker

Végezetül láttam két mókust is. Na jó, azok nem voltak veszélyesek, de valami különös párzási táncot jártak egy fán. Vagy fogócskáztak. Nem tudom, de aranyosak voltak.

Ami a végcélt illeti, hát az mókás volt. Weg der Sinne, egy rövid körösvény a hegyen, ahol többnyire helyi művészek alkotásai vannak kiállítva. A táblán az áll, hogy körülbelül 6000 lépés maga az út. Namármostkéremszépen, legyünk nagyvonalúak és egyszerűsítsünk, 6000 lépés = 6000 m = 6km. Ha figyelembe vesszük a túrázási Pénzes-együtthatót, ahol átlagos körülmények között az átlagos túrázó 1 órányi sétálás után 5 km-t tesz meg, akkor ennek 1 óránál sokkal hosszabbnak nem kellett volna lennie. Tehát még egyszer: túrázási Pénzes-együttható, ahol 1 kurik (Aki nem ismerné ezt a mértékegységet, itt és itt a segítség), akarom mondani 1 P = 1h/5km. Itt az s = 6 km, és egyszer el is tévedtem (maximum + 20 min), valamint megálltam párszor fotózni is, de a végeredményt még így sem indokolja semmi. Merthogy mi volt az? Hölgyeimuraim, 2 óra, tehát 120 perc, ami teljességgel lehetetlen, nem tudom megérteni, hogy egy ilyen rövid útvonalon (Neten egyébként azt találtam, hogy 5km sincsen, csak kb. 3) hogyan tudtam ennyi ideig bolyongani. Tényleg nem tudom, hogy milyen időhurokba kerültem, de ez egy eléggé rendellenes jelenség volt, ilyet még nem tapasztaltam, most már talán mondhatom, hogy évtizedes túrázási karrierem során. Hogyan lehetséges ez? Lehet, hogy óriások lépteivel számoltak. Vagy egyszerűen csak KAMU az egész!

Nem, igazából nem kamu. Bármily szokatlan is, tényleg az lesz a magyarázat, hogy úgy elvoltam, hogy nem tűnt fel az idő múlása. Amikor körbeértem uzsiztam egyet, találkoztam egy 60+-os nénivel, aki szintén a hegyekben túrázgatott. Jól bírja. Beszélgettünk egy kicsit, aztán nyomás haza.

IMG_4900

IMG_4858

 

Túra II.

Időpont: 2018. augusztus 11.

Útvonal: Schwaz-Zintberg/Pertrach-Kellerjoch-Spieljoch-Fügen

Hossz: Kb. 20 km

Legmagasabb pont: Kellerjoch, 2344 m

A túrák hossza kicsit megtévesztő. Otthon kb. 50 km-es túrákon szoktam indulni, itt meg jóval kisebbeken, ugyanakkor ezek nem kevésbé megterhelőek, a jóval nagyobb szintkülönbség miatt.

Az összes túrám közül talán ezt élveztem egyébként a legjobban. Pontosabban a két hegcsúcs a Kellerjoch és a Spieljoch közötti útvonalat. De ne szaladjunk ennyire előre. Néhány érdekesség ezzel kapcsolatban. A kaptató a hegytetőre kemény volt. Egy ponton azt hittem elájulok, bár nem a fizikai elkészülés, hanem a szarszag miatt. Elhaladtam egy hegyi legelő és istálló mellett, ahol tényleg brutálisan és orbitálisan kegyetlen trágyaszag volt. Nagyon elkezdtem sietni, mert kezdtem rosszul lenni. Hiányzott a magam köré fújt pálinkafelhő, ahogy azt Bödőcs is megmondta. (Pontosabban valami olyasmi, hogy öregapja nem azért/úgy ivott pálinkát, mint a pálinkasznobok, hanem azért, hogy reggel 5-kor tudjon trágyát lapátolni.) De Illyés Gyula is értekezett hasonlóról a Puszták népében, amikor leírja, hogy mennyi volt a ganézással eltölthető maximum idő. Lám, a kisbocit védő tehénmama mellett, a tehénlepény is tud halálos lenni.

Kb. 2-2,5 óra után felértem a Kellerjochhüttéhez. Apróság: a tábla kb. 3,5 órát jelzett. Tehát annyi idő alatt tettem meg egy hosszú, hegyi kaptatót, mint amennyi idő volt az első, 3 km-es felzárkóztatócsoportos sétány. Továbbra is érthetetlen ez az időhurok, amibe ott kerültem. Kimerültem, leizzadtam, egyből kikértem az azóta jól bevált felfrissítő varázskombót: korsó sör + fél l víz + pohár Almdudler. Életem legjobb söre volt az egyébként, sosem gondoltam volna, hogy egy pofa Kaisernek így fogok örülni. Emellett meglepően jó volt a csapolás, olyan krémesen lágy habja volt, hogy elszopogattam volna azt az idők végéig.

IMG_5151

IMG_5149

Az utántöltés után felszívtam magam és indultam a másik hegycsúcs felé. Mint mondtam, az összes túraútvonal közül talán ezt élveztem a legjobban. Kőóceán a hegytetőn. Menő. Élvezet volt járni rajta. Tényleg nagyon örültem akkor.

PANO_20180811_132800

A Spieljochon leültem, pihiztem egy kicsit. Az is egy izgi hely, van ott egy nagy játszótér vagy apró kalandpark gyerkőcöknek, sok család jár oda, nagy volt a forgalom. Kikértem egy jagateet, kortyolgatása közben meg különösen kellemes elégedettségérzet és bódottá töltött el. Vicces volt amúgy, leadom a rendelést, bemegy a pincér konyhába elkészíteni, egy másik kérdezi a harmadikat, hogy hova lett a munkatársuk. Mondja neki, hogy jagateet készít. Mire amaz: „Hm, ilyen időben jagatee!” Való igaz, ez a nedű klasszikus, téli hideg ellen védő, síeléskor fogyasztott ital, de én szeretem, és akartam inni egyet még, mielőtt hazamegyek. Infó a jagateeről az alábbi linken.

https://sielok.hu/rovat/hutte/cikk/jagatee/

Itt történt az is, hogy egy kislány körülöttem rohangált, a hosszú haja meg beleakadt a hátizsákom egyik cipzárjába, amit anyukája sem tudott kibogozni, úgyhogy egy olló segítségével egy tincstől megszabadította gyermekét.

A túra úgy nézett ki, hogy hegyre föl, másik oldalon meg le. Így kötöttem ki a nap végén Fügenben (Zillertal). Az volt a cél, hogy kipróbálok egy helyi klasszikust a Zillertaler Krapfent. Néztem az éttermek étlapjait, de sehol sem láttam. Megállítottam egy nőt, mondom elnézést kérek, tudna nekem segíteni? Helybéli teCCik lenni kérem alássan? Hú, nagyon jó, szabadjon kérnem mondja má’ meg legyen szíves, hogy hol a picsában lehet Zillertaler Krapfent kapni? Ő meg kedvesen felnevetett, és mondta, hogy sehol, illetve mindenhol, de előre kell aztat rendelni. Szuper. Mindegy, beültem valahova enni. Sajnos egy kicsit elégettem a nyelvemet, úgyhogy onnan az utam egy boltba vezetett, ahol kikerestem a leghidegebb üdítősdobozt, és azzal próbáltam lehűteni a nyelvemet. Igen, azzal, ami koszos, amit ezer másik ember végigtaperolt, stb., de én meg kollégista voltam, azzal kell élni, ami van. Egyébként nem ért sokat.

IMG_5259

 

Túra III.

Időpont: 2018. augusztus 12.

Útvonal: Innsbruck/Hungerburg-Seegrube-Hafelakar-Innsbruck/Hungerburg

Hossz: Kb. 15 km

Legmagasabb pont: Hafelakarspitze, 2334 m

Visszatérés Nordkettére. Télen már jártam itt, de mint akkor is mondtam, nyáron majd visszajövök, de akkor nem a felvonót használom, hanem megmászom a hegyet. Ezen a túrán társaságot is kaptam Anita, és az önkéntességét most kezdő újonc, Réka személyében. Úgyhogy egy szép napos reggelen, a magyar különítmény betámadta az Innsbruck mellett elterülő hegyvidéket. Egyébként reggel szerintem ugyan azt a nénit láttam a vasúton, akivel az első túrámon találkoztam. Most is túrázni ment valahova. Jól bírja.

Az út az előző túrán hosszan emelkedett, ez meg hirtelen, itt jóval meredekebb volt. Elég meleg is volt, meg a pofázás is sokat kivett belőlünk. Sportolás közben nem szeretek beszélni, túl sok energiát vesz el. Mindegy. Seegrube és Hafelakar között szintén egy nagyon izgalmas sziklás terep vezetett. A tetőn meg még mindig szép a kilátás. A visszaút is mókás volt. Valahogy szóba kerültek a vígjátékok, vagy vicces szállóigék, én meg számot adtam útitársaimnak tudásomról, és kedvenc idézeteimmel szórakoztattam őket a Maunika showból. Csipkés Zoltán, Vámpírági, Jóskagyerök, Csicskagyerek, Verébgeci, kardoskútiak, volt minden.

(Szolgálati közlemény. Emberek! A Word nem húzza alá azt a kifejezést, hogy Vámpírági!!!!:D 😀 😀 😀 😀 😀 :D)

vámpírági

IMG_5451

IMG_5505

IMG_5508

IMG_5481

IMG_5486

 

Túra IV.

Időpont: 2018. augusztus 16.

Útvonal: Stans-Schloss Tratzberg-Stans-Wolfsklamm-St Georgenberg-Stans

Hossz: Kb. 10 km

Pihenőnap, alibi túra. Nem is írok legmagasabb pontot, mert szerintem nem is nagyon ment 1000 m fölé. Itt inkább a nevezett kastélyra voltam kíváncsi. Hamar odaértem, várni kellett az első tárlatvezetésig, csak így járható be az épület, ugyan is élnek is benne, jelenlegi tulajdonosa Ulrich Goess-Enzenberg, és kedves felesége Katrin Ulrich. A kastélyról még annyit, hogy az audio guide magyar nyelven is elérhető, ahol ismert szinkronszínészek hangjai csendülnek fel. Ezután egy másik útvonalon visszamentem Stansba, a következő állomás a helyi Rám-szakadék volt, a Wolfsklamm, aminek túlsó végében található a St Georgenberg bencés apátság. Meglátogatni ezt pont nem tudtam, mert felújítás alatt áll. Visszaútra megint egy újabb útvonalat választottam, de a nap itt nem ért véget. Ez volt az első nap munkában, szünet után, úgyhogy túra után mentem melózni a Yunitba.

IMG_5560

IMG_5591

IMG_5653

IMG_5677

 

Túra V.

Időpont: 2018. augusztus 21.

Útvonal: Pertisau-Seebergspitze-Seekarspitze-Seekaralm-Achenkirch

Hossz: Kb. 15 km

Legmagasabb pont: Seebergspitze, 2085m

Ha a kellerjochi volt az, amit a legjobban élveztem, akkor ez volt az, ami a legszebb kilátással bírt. Képek alapján erről ti is meggyőződhettek. Két hegycsúcs a csodás Achensee partján. Menő volt a hegytetőről nézni a tavat, és hallgatni a hajókürtöket. Igazán szép ez a környék is, kár, hogy nem jutott rá több idő. Jókat lehetett volna strandolni itt, bár alpesi tóról lévén szó, nagyon hideg a vize, ugyanakkor kristálytiszta, és gyakorlatilag iható minőségű. Érdekesség még, hogy pl. Balatonnal összevetve sokkal mélyebb. A Balaton legnagyobb mélysége 12,5m (Tihanyi kút), az Achensee legnagyobb mélysége 133m. Bizonyos szempontból ez a túra nyújtotta a legnagyobb kihívást is. A két csúcs között valami őrületes volt az útvonal. A hegygerincen ment végig rohadt keskeny, rohadt meredek, egészen lehetetlen módon. Inkább volt sziklamászás, mint túrázás. Hasonlóképp a második csúcsról lefelé a Seekaralmig. Igaz volt, amit a könyvem írt. Maximális koncentráció szükséges végig a trükkös részen. Sokkal inkább fejben volt nehéz, szellemileg jóval megterhelőbb volt, folyton figyelni a lépéseidre, megtartani az egyensúlyodat, különben gurulsz le a hegyről, mint Gellért püspök. Csak itt nem ~130 m-ről, hanem 2000-ről. Klasszikusokkal élve úgy is mondhatnám, hogy „A halálfélelem fog el itt ebben a helyiségben”. Na jó, azért az nem, de tényleg nagyon nagy kihívás volt, és persze pont ezért nagyon jó. Ha nem lenne ismerős az idézet, szégyelld magad!

Mindenesetre, itt a segítség. Idézett rész 02.30-tól

A hegytetőkön itt nem volt utántöltési lehetőség, csak a már említett Seekaralmban. Kikértem a korábban szintén említett sör-víz-Almdudler kombót, egy kis pihi, és következett a túra utolsó szakasza, ami már egyszerű volt, barátságos erdei úton vezetett. Hasonlóan az előzőhöz, túrából munkába mentem. Illetve előtte még hazaugrottam lezuhanyozni, és utána Yunit.

IMG_6108

IMG_6113

IMG_20180821_131335

Nagyjából ennyi. Persze több túrát terveztem be, de csak ennyire futotta. Persze ezen kívül sok dolgot csináltam még a nyáron. Mivel elég hosszú már ez a fejezet, csak felsorolásként, címszavakban említenék pár dolgot, ahol még jártam.

Schwaz: Planetárium, Museum der Völker, Silbergwerk.

Van itt Schwazban, egy apró, de nagyon pofás planetárium. Egy különös előadást néztem meg, Queen számokat játszottak, miközben mindenféle formákat vetítettek a plafonra. Szeretem a Queent, úgyhogy örültem. A Planetárium és a Queen között meg az a kapcsolat, hogy az együttes szólógitárosa, Brian May doktori fokozattal rendelkező asztrofizikus.

A Museum der Völkert egy helyi fotós követte el, aki sokfelé járt, és az ottani népekről készített fotókat, tárgyakat, stb. állította ki Schwazban.

A Silbergwerk egy bányamúzeum. Az első fejezetek valamelyikében említettem, hogy egykoron Schwaz volt az egyik legnagyobb és legfontosabb osztrák város az ezüstbányáinak köszönhetően. Egy apró vasútszerűség visz le a bánya mélyébe, egy kb. 1 m széles és 1,5 m magas, sötét, gyéren világított útvonalon, úgyhogy klausztrofóbok messziről kerüljék! Ami itt meglepő volt, az a hatalmas tömeg, ami bebocsátásra várt. Jó a buli, csak sok itt a köcsög.

Most jöttem rá mekkorát tévedtem. Eddig azt hittem, hogy Gino az, aki ellövi a szállóigévé vált mondatot, de nem! Gino az, aki másodiknak szólal meg, és retteg a majálison jelentkező hatalmas inflációtól. Az első koma nevét balladai homály fedi, csak azt tudjuk, hogy az Oláh családból származik.

Tényleg sokan voltak, elmentem ebédelni, meg felöltözni rendesen, mert hideg volt, és nem lett kisebb a sor. Sőt! Jegyváltás után is még kb. 1,5 órát kellett várnom, hogy csatlakozhassak egy angol nyelvű csoporthoz. Némethez kb. 2 órát kellett volna várni. Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen népszerű.

Innsbruckban is bőven volt mit meglátogatni. Landesmuseum, Hofburg, Dom zu St. Jakob, Schloss Ambras… Ez utóbbi volt talán a kedvencem a felsoroltak közül, és szerintem az ausztriai top 10-es listára is simán felférne.

Van itt egy Wattens nevű település is, ami arról híres, hogy a Swarovskinak van ott egy nagy múzeuma. Oda is elnéztem. Az udvaron van egy kamera, ami élőben mutatja, hogy mi a helyzet arrafelé. Íme.

https://kristallwelten.swarovski.com/Content.Node/wattens/Live_Kamera.en.html

De most legyen elég ennyi. Kezd már nagyon hosszú lenni ez a fejezet.

 

+ 1. Szóba került a fejezet elején a túrázási Pénzes-együttható. Ha már a saját találmányoknál járunk, szeretném bemutatni egy kedves ismerősöm kutatási eredményét. Ez a Pacskó-állandó. Pacskó első törvénye szerint akkor éri meg megvenni egy játékot, ha -a mozijeggyel összehasonlítva- minden ráköltött 1000 forintunkért 1 játékban eltöltött órát kapunk. Tehát 1 Pacsk = 1000 HUF/1 játszott óra.

17-Egy hét otthon

            Melyben a főhős egy röpke hétre hazalátogat…

Ez egy kakukktojás fejezet. Nem terveztem hazajönni az önkéntesség alatt, főleg nem ilyen kevéssel a vége előtt. Azonban úgy alakult az élet, hogy összejött pár dolog, és ezek miatt érdemes volt Magyarországra látogatni.

Sokadjára is igaz: ember tervez, Isten végez. Életem utóbbi időszaka, és az otthonra tett látogatás sem alakult úgy teljes mértékben, ahogy szerettem volna. Miről beszélek? Menjünk sorjában!

Egy középiskolai osztálytársamat, Leventét, meghívták Németországba, látogatóba. Mivel tudta, hogy én meg Tirolban vagyok, felvetette, hogy meglátogatna, és haza is fuvarozna. A vizitációt egy nappal odébb kellett rakni, de ez eddig rendben van. Vasárnap este érkeztek, egy éjszakát nálam töltöttek, másnap nézelődés a környéken, és hétfő késő délután indultunk haza. Az úton elhaladtunk egy apró település mellett, ami nekem nagyon elnyerte a tetszésemet. Szép alpesi táj, rendezett utcák, parasztházak, a teraszon muskátlival, elég sztereotip, de nagyon csecse. Scheffau am Wilden Kaiser. Érdemes meglátogatni.

Kedd hajnalban értünk haza, és egyből le is kellett fújni a keddre tervezett programokat. Budapestre mentem volna, de az azt megelőző napokban alig aludtam pár órát, nem voltam jó állapotban. Aznap este viszont volt valami halaszthatatlan. Judas Priest koncert Budapesten!

Kezdésnek egy megosztó videó. Sokak elég perverznek találják a brit heavy metal és a japán akármi találkozását, de szerintem kifejezetten mulatságos.

Tisztán emlékszem az első alkalomra, amikor a Judas Priesttel találkoztam. Épp Svédországba indultam, pár nap volt hátra az utazásig. Két barátom meglátogatott, Bence és Levente. Utóbbi mondta, hogy tegyem be nevezett együttestől a Worth fighitng fort. Nem is értettem elsőre. Mi van? World? Vagy Word? Áááá, worth, így már tiszta. Rajongásunk azóta is megmaradt az együttes, és különösképp a szám iránt. Vén csotrogányok élvezős metalzenéje.

Amikor megtudtuk, hogy jönnek Magyarországra, összebeszéltünk, és eldöntöttük, hogy megyünk. Sőt, egy ismerősnek köszönhetően még ingyenjegyeket is sikerült szerezni! Barátunk édesanyja egy nagy cégnél dolgozik, akik kaptak pár jegyet a koncertre, és nem is akárhová, páholyba! Nagyon VIP volt az egész, nehéz lesz visszaszokni az olcsó kínaihoz meg a Kőbambihoz.

IMG_20180724_205644

IMG_20180724_221516

Volt egy előzenekar is, az Ørdøg. Játszottak kb. 40 percet, aztán jöttek a Júdás papok. Annak ellenére, hogy a korábban említett kedvenc számomat nem játszották, jó buli volt. Amikor megkérdezték a közönségtől, hogy mit játszanak még, egymásra néztünk, és üvöltöttük, hogy Worth fighting for, de szerintem tudták, hogy a többség a Painkillerre vágyik, és az is következett. Íme a setlist meg egy koncertkritika.

Egy fickó mellettünk panaszkodott arra, hogy Rob Halford színpadi produkciója neki nem tetszett, mert csak ment föl és le, kicsit robotikusan lépegetett, kezével hadonászva néha, de pont ez a stílus az ő sajátja szerintem, ettől jó. Az jutott eszembe, hogy olyan ez, mintha rángatózna a keze, miközben integetni szeretne. Kicsit felsejlik a Dr. Strangelove ijesztő utolsó jelenete számomra. Persze most csak a mozgásra, rángatózásra gondolok.

Ha már Halford. Felvetettem a kérdést koncert alatt, hogy miért mászik le kétszámonként a színpadról. Egyfelől jelmezt cserél, de jött egy másik, nem kevésbé hihető magyarázat: kell neki a lélegeztetőgép. Valóban, 70 felé már nehezen mehet a koncertezés. A lélegeztetőgépes hasonlatot gróf Egehy is ellőtte csütörtökön, de arról majd később.

A szerdai napot otthon töltöttem, csütörtökön pedig tettem egy körutat Budapesten. A koncert mellett a másik fontos dolog, ami hazacsábított, az legújabb barátom volt, kollégiumi élettársam, (Aki egyébként szintén a Levente nevet viseli) háromhónapos babája, Barnabás. Őket látogattam meg, beszélgettünk, együtt ebédeltünk. Előtte volt egy rapid randim egy régi ismerőssel a Délinél, de idő hiányában tényleg csak pár szót váltottunk. Az ebéd után pedig a korábban nevezett, és valahol a blog 2. fejezetében már megemlített ex-szaktársammal, Pomáz grófjával, Egeghy úrral találkoztam. Na, ő nem volt ott a koncerten, de beszámoltam neki róla, és egyből fel is tette a kérdést, hogy vajon a jó öreg Halfordot hány számonként kellett lélegeztetőgépre kapcsolni.

Szóval eddig ez a kettő dolog volt az, amiért hazajöttem. Barnabás, és Judas Priest. Lett volna egy harmadik is, Pitbull. Ő meg a Fezenre érkezett volna. A baj csak az, hogy a hét elején jött a hír, hogy koncert lefújva. Pontos indoklás nem jött, csak annyi, hogy több európai fellépést is lemondott a menedzsment. Nem lettem tőle boldogabb. A jegyet visszaváltani nem lehetett, annyi engedményt adtak a szervezők, hogy bármelyik napra beléphetünk a szombati napijeggyel. Akkor jött volna a kubai macsó. Akartam a fejezet lejátszási listájára Pitbull számokat is rakni, de így nem fog menni. Ide azért elfér egy.

Barátomat idézve: ezzel lehetne tanítani az iskolákban az inerciarendszereket.

A lefújt koncertről egyébként az utóbbi évek egyik legismertebb nyilvános panaszkodása jutott eszembe, miután a Megadeth visszamondta a fellépést egy törött lábujjra hivatkozva. Mit szólna ehhez Deák Bill?

A jegyet nem váltottam be másik napra, inkább pihiztem otthon. Hétfő délután jöttem vissza Ausztriába. Vicces volt, egy olyan fickó ült mellettem Bécsig, meg utána az átszállásnál Tirolig, aki szintén Schwazba igyekezett. Valami egyhetes munkára érkezett a jenbachi GE-hez, de egy schwazi hotelben lakik.

Szóval vegyesek az érzelmeim. Volt egy tervem, hogy mit szerettem volna csinálni októbertől, de az nem jött össze. A szombati Pitbull koncertet lefújták, és a hét sem alakult teljesen úgy, ahogy szerettem volna. Eközben volt itt Jenbachban egy záróbuli az önkénteseknek, de mivel én a Fezenre mentem volna, így arról is lemaradtam. Sebaj, körvonalazódik az, hogy mi lesz velem ősztől, és az új felállás sem tűnik rossznak. Eddig mindig volt valahogy, most is lesz valami. Nem full opportunista módon, inkáb úgy, ahogy a Judas mondja:

Worth fighting for!

 

 

 

U.i.: Dale!

16-Nyár, nyár, nyár

Melyben a szerző utolsó munkanapjait tölti a szolgálati helyén, és nagy lelkesedéssel készül és várja a nyári szabadságot.

Cím Kosztolányitól kölcsönözve, mert jobb nem jutott az eszembe. Cserébe itt a vers.

Gyakorlatilag a munka véget ért. Múlt héten még nyitva voltunk, most már nem. Kitakarítjuk a centrumot, elrakjuk nyárira, előbb a kérót, aztán magunkat. Készülök már a nyárra, sok ötletem van. Szeretném a lehető legtartalmasabban tölteni a hátralevő időt, annyi mindent lehet itt csinálni. A nyelv gyakorlása, túrázás, hegymászás, nevezetességek megtekintése, edzés, pihizés otthon, csak győzzem erővel!

07

Először viszont következzenek a rövidhírek. Az utóbbi idő érdekesebb eseményei csokorba szedve.

Elkészült Leo és haverjai új deszkás parkja. A megnyitón én is ott voltam. Ingyen volt a sör. Sokáig nem maradtam, csak egyet ittam, utána meg mentem dolgozni.

IMG_20180615_164651

IMG_20180615_164654

Most tűnt csak fel, így kb. 10 hónap után. hogy van egy üzlet, azzal a bolttal szemben, ahol hetente többször is megfordulok, ami az én nevemet viseli.

IMG_20180620_185508

Az egyik munkanap után eleredt az eső. Volt nálam esernyő, de nem akartam használni. Nem volt hideg. Inkább levettem a felsőmet, és hazasétáltam, élvezve a kellemes nyári zuhét. Amúgy is szeretem az esőt. Valaki meg is szólított poénból hazafelé. „Zuhanyzunk?” A hozzám hasonlóknak ajánlom ezt az oldalt.

http://www.rainymood.com/

A svájci-szerb meccsre a Yunit egy összjugó zarándokhellyé vált. Az itteni dél-balkániak körében amúgy is él egy ilyen jugó-romantika, egymást is csak jugónak szólítják.

Nem volt betervezve, de az egyik utolsó pénteken iszogattunk egy jót a srácokkal. Ezt talán említettem az előző bejegyzésben is. Épp indultam haza, amikor Leo feldobta minden idők kérdését. „Kérsz egy sört?” Másnap koncert volt, az utolsó, a pincében pakolgattunk, aztán iddogálás lett a vége. Onnan a Squaze-be tartottunk, de utána én már nem mentem tovább, csak haza.

A munkahelyen elfáradt az egyik hűtő. Amikor megjött az új, Sabine nekem szólt, hogy menjek be korábban, mert hozzák. Ha jól értettem eredetileg nem engem akart küldeni, de Blumi a megfázás/allergia/bulizás vagy ezeknek valamilyen arányú keveréke miatt kaputt volt, úgyhogy nekem kellett önként jelentkezni. Nem volt ebből gond, így legalább volt alkalmam megcsodálni az új szekrényt hozó két alak ragyogó, csodás és hatalmas kártyaleolvasóját.

Az utolsó koncerten egy srác szerintem meghekkelte a Yunitot. A fellépők szoktak kapni pár étel/italkupont. Ő nem volt zenész, de végtelen mennyiségű volt nála. Lehet, hogy korábban tett valami szolgálatot a centernek. Egyébként nagyobb bulira számítottam, szezonzárás lévén.  Alig voltak, túl nagy balhé nem volt, alig pár részeg, semmi pörgés, így nem is izgalmas.

Az utolsó hetekre azért kaptunk egy borzasztóan rémisztő szomszédot. Olyan, mintha egy horrorfilmből ugrott volna át. A munkahellyel szemközti ház teraszáról figyel minket éjjel-nappal.

IMG_20180625_120255

IMG_20180625_120300

Megvolt a legutolsó rendezvényünk is. Évzáró alkalom, egy nagy sörsátorban. Mondjuk mi inkább csak a nevünket adtuk a rendezvényhez. Volt pl. festésre lehetőség különböző eszközökkel különböző felületekre, de azt az egyik helyi szervezet csinálta, a pultot sem mi vittük, inkább csak mutattuk, hogy mi vagyunk a Jugendzentrum. Sokan nem voltak, de ez részben az elég csúnya időnek köszönhető. Volt a nap végén két koncert is, amikre már szállingóztak az emberek.

IMG_20180705_221445

Ezt követően pedig jött az utolsó péntek. Eléggé kótyagos voltam. Az előző (aznapi) esemény hajnal 3-4-ig eltartott, az elpakolással, takarítással, stb. együtt, és bár csak délután 5-kor kezdtünk pénteken, én reggel 7-8 körül már felkeltem, mert egy fontos hívást vártam. Szóval ja, sok kedvem nem volt hozzá, látszott is szerintem rajtam, de letudtuk az utolsó napot is. Most meg itt van még ez a hét, a már említett elpakolással, takarítással aztán fájront.

Az InfoEck szervezte alkalmak is véget értek. Volt egy műhely az egyik szerdán, amikor kaptunk pá infót arról, hogy hogyan készítsük el a végső jelentésünket, utána meg átugrottunk Telfsbe, az egyik önkéntes pajtás be akarta mutatni nekünk az ő munkahelyét. Hivatalosan a szezont egy túrával zártuk, Brenner környékén. Az elején mutatott kép is ekkor készült. Egy kellemes, laza 10-15 km-es túrácska egy Lichtsee nevű tóhoz a hegytetőn. Meg is fürösztöttem benne testemet, természetesen.

35734875_10214034069038555_5993994012552331264_n

35884196_10214034068278536_1259247341324468224_n

A lényeg tehát, hogy itt a nyár, én meg azt sem tudom mit csináljak. Nem azért mert ötletem sincs, épp ellenkezőleg. Kinéztem magamnak pl. egy helyi teljesítménytúrát, az itteni Gerecse50-t. Előzetes regisztrációhoz volt kötve, de lemaradtam róla, már rég feltöltötték az összes helyet. Mindegy, lesz másik. Van itt sok hegytető, ami még meghódításra vár, sok hegyi legelő (Alm), amit meg kéne látogatni. Látványosságok, hütték, kajáldák és kocsmák, körbefotózandó városok, parkok, történelmi épületek. Aztán végre lesz időm rendesen edzeni, nem csak gyorsam két műszak között bohóckodni valamit. Már ezt is nagyon várom. Hasonló vonatkozik a nyelvtanulásra is. Szépen, nyugodtan, most lesz rá idő, gyakorolhatok sokat. Ha meg csak lazulni akarok, azzal sem lesz gond, egy kellemes Trumer Pils mellett olvashatom a könyveimet, nézhetem meg a filmeket, amiket elterveztem erre az időszakra. Talán Tirolon kívülre is ellátogatok majd. Az útikönyvből kinéztem pár szép helyet. Főnököm is ajánlott pár érdekességet. Szóval jóvilág jön. Ez az igazi szabadság. Egy darabig nem leszek. Persze lehet gátja is mindezen terveknek. Nem is annyira a pénz. Nem mintha annyira ki lennék tollasodva, de tényleg nem ez a legnagyobb buktató. Sokkal inkább az idő. Abból sosem elég.

15-100

Párszor már említettem, de ezen kívül is közhely, hogy félelmetesen gyorsan robog az idő. Szinte nem is érzem az elmúlt kb. 9 hónapot. Ha visszaolvasom a blogomat, akkor persze látom, hogy mi történt velem október óta, elkülönülnek időpontok, vagy bizonyos események köré koncentrálódó időszakok, amik egyszerre tűnnek nagyon távolinak, és nagyon közelinek.

Lényeg: már csak 100 nap van hátra. Dúúúúrva. Ez most nem a múlton mélázás ideje. Mondhatni elég motivált vagyok, és ég bennem a vágy, hogy nagyon tartalmasan töltsem el a hátralevő kb. 3 hónapot. Sőt, ami azt illeti, bőven kevesebb van hátra, mint 100 nap, de erről majd máskor.

Egészen spontán, váratlanul, meg is ünnepeltük ezt tegnap. Expliciten nem ez volt az italozás lényege, szerintem nem is emlegettem ezt akkor föl, de én elkönyveltem annak. Péntek este zárás előtt leteszteltük a mai koncertre vásárolt italkészletet a srácokkal, utána meg elmentünk egy kocsmába. Srácok alatt természetesen két kollégámat értem, nem a gyerekeket.

Szóval ja, vészesen közelít a vég, de nekem még rengeteg tervem van a nyárra, amit itt szeretnék csinálni. Nemsokára 1 hónapra mi is bezárunk, úgyhogy lehetőség is lesz arra, hogy ezeket megvalósítsam.

Ütközési sebesség, teljes gőzzel előre!

14-C’est La Vie

            Amelyben a főhős összegzi a tavasz eseményeit, és kitekint a jövőre.

Vegyes fejezet következik. Életképek munkából és mindennapokból, tavaszi EFD programok és utolsó napok munkában a nyári szünidő előtt.

Egész régre nyúlunk vissza, felhalmozódott már pár dolog, amiről eddig nem esett szó. In medias res, hajrá!

Egyszer vicces volt a nyelviskolában. Nem találtam a mosdóban a kapcsolót, sötét volt. Aztán rájöttem, hogy itt nincs is olyan, hanem csak mozgásérzékelő, ami meg nem működik, de addigra azt már addig szorongattam, amíg a kezemben nem maradt. Kicsit úgy, mint amikor Hófehér letöri a kilincset Nepp József rajzfilmében.

Az utolsó nap a nyelviskolában, ahogy már korábban említettem a születésnapom volt. Utána átmentem Innsbruckba ünnepelni egy kocsmába, amivel már régóta szemeztem. Abszintos italokat is árultak, azért választottam azt. Jó volt. Hagytam is ott egy kis borravalót. A végén megkérdeztem, hogy elvihetem-e a poháralátétet emlékbe. A fickó mondta, hogy persze, sőt, többet is, hozott is nekem pár tisztát.

Egy dolog szomorított el azidőtájt. Akartam venni magamnak a kedvenc sörömből. Elmentem az Intersparba, elég nagy ott a választék, és megkérdeztem az egyik árufeltöltőt a söröknél, hogy van-e Carlsberg. A válaszon meglepődtem. „Az mi, egy sör?” WAS? Az egy dolog, hogy nincs, de pont a sörökért felelős ember nem ismeri a Carlsberget? Ami azért nem egy Balatoni világos… De mindegy.

Történt egy jó dolog is ezidőtájt, még Salzburgban, a tréningen. Hasonló volt a helyzet, mint Koreában, amikor kicsivel a szülinapom előtt az egyik srác bevallotta nekem, hogy nagyon tetszik neki a hangom, és ő is ilyen szép, mély hangot szeretne. Pár nap még volt hátra április 3-ig, de elkönyveltem ezt magamban az egyik legszebb szülinapi ajándéknak, amit valaha kaptam. Most is volt egy ilyen, március végén, Mozart városában. Márk mondott valamit, erre pedig Katharina azt válaszolta neki, hogy ez szép, el tudná őt képzelni tanárként. Amúgy mérnök az istenadta. Én meg megkérdeztem tőle, hogy kinézi-e belőlem a tanárt, ha már úgyis az a végzettségem. Azt mondta, hogy annyira nem, pontosabban inkább egy egyetemi oktatónak tud elképzelni, mintsem középiskolainak. Ennél szebb elő-szülinapi ajándékot nem kaptam idén.

Úgy tűnik, valaminek mindig el kell baszódnia a lakásomban. Valamikor tavasz közepén a vízzel volt gond állandóan. Sokszor nem volt melegvíz, meg egy darabig víz sem, bár az inkább a szomszéd építkezésnek/felújításnak volt köszönhető. Legutóbb meg a sütő és a tűzhely hibásodott meg. Mindig van valami.

Gyanús volt nekem az innsbrucki pályaudvar egyik büféjének eladója. A pultnál ültem, vártam a vonatot, ittam addig egy sört. Jellegzetes akcentussal beszélt. Cváj fünfcig. Nézem utána a blokkot. És igen, talált, rajta volt, hogy Gábor. Vagy Mihály, nem emlékszem már, lényeg, hogy magyar volt.

Pár hete mozgalmas volt a hét második fele. Csütörtökön munka után átmentem Innsbruckba, kajáltam, aztán kicsit leültem egy padra olvasni, mert volt még időm a film kezdetéig. Moziba mentem ugyanis, megnézi az új Csillagok háborúja filmet. Solo. Nem volt nagy durranás. Volt egy kritika, ami nagyon találóan fogalmazott: „A legjobb Star Wars film, Az utolsó jedik óta”. Kicsit szerintem unalmas volt, ki lehetett találni mi fog következni. Film után még elintéztem egy telefont a pénteki programmal kapcsolatban. A vonaton vettem észre, hogy nincs meg a sapkám, valszeg a moziban hagytam. Mindegy, pénteken is be kellett jönnöm Innsbruckba, majd akkor megkeresem. Így is lett, bár elég rohanós volt az a nap. Ekkor romlott el a már említett tűzhely, aztán Innsbruck, először vasút Lost&Found, bár sanszos volt, hogy inkább a moziban lesz. Így is volt, elmentem oda is, mondom csókolom, sapka, tegnap, Solo, elhagy, stb. Megkérdezték, hogy milyen sapka, én leírtam, aztán a kezembe nyomták. Gyorsan rohantam kajálni, onnan meg a Magyarházba. Előző fejezetben volt róla szó, irodalmi műhely, most nem részeletezem. Megígértem a tiroli önkéntesek bulikülönítményének, hogy egyszer csatlakozom hozzájuk kedvenc karaoke bárjukban. Az előadás után találkoztam velük, előbb az Inn partján üldögéltünk, utána mentünk a kocsmába. Továbbra sem tartom magam tehetséges énekesnek, de muszáj volt. Még a szemem előtt lebegtek a bécsi produkció kiábrándító másodpercei. Most sem, akkor sem álltam befolyásoltság alatt, csak a buli kedvéért csináltam. Bár lehet, hogy pont segítene egy kis célzóvíz… mindegy. Most épp a Red Hot Chili Peppers Under the bridge című számát szentségtelenítettem meg. Szombaton újra találkoztunk, raftingezni mentünk, de erről később.

Életképek a munkahelyről. Blumi kollegával kétszer röhögtünk nagyot az utóbbi időben. Egyszer, amikor kiderült, hogy abban a suliban fogok tanítani, ahol ő is tanított/gyakornokoskodott korábban, máskor meg amikor felidéztük fiatalságunkat, és a 90-es évek slágereit nyomattuk munkában. Ő már bement az irodába, nekem akkor ugrott be egy kihagyhatatlan klasszikus. Gigi D’Agostino és a L’amour Toujours. Ekkor robbant a retrobomba, egy nagy adag röhögéssel egyetemben. Régi bulik, kiskamaszként.

Zenénél maradva. Sokat beszéltem már a kölykök által állandóan nyomatott gangsztarappről, ezért ért villámcsapásként, de kellemes meglepetésként, amikor valaki egy hallgatható, sőt, kifejezetten jó számot rakott be egyik délután. Oasis: Wonderwall. Nagyon meg is dicsértem utána az illetőt.

Amúgy rájöttem arra, hogy van valami, ami a rossz zenénél is kiábrándítóbb. Amikor a suhancok kamu Gucci meg Louis Vuitton cuccokat rendelnek 1-2 €-ért az Amazonról. A legszebb, amikor ez egy kilóméterekről látható bazinagy számlapos karórában kulminálódik, amit ráadásul NEM TUDNAK HASZNÁLNI, NEM TUDJÁK LEOLVASNI, HOGY MENNYI RAJTA AZ IDŐ! Csak azért kell, mert raj, egyébként a mobilról nézik, hogy hány óra. Amúgy szeretem én is a kiegészítőket, félreértés ne essék. Egy szép nyakkendőt, vagy karórát nagyon szeretek hordani, de rendeltetésszerű használat, ugyebár, meg nem 500 Ft-os hamisítványokra utazok, de ez egy másik történet.

Valamikor tavasz közepén választották ki munkatársaim az új Martint, aki majd októberben érkezik. Teljes nevére nem emlékszem, úgy kezdődik, hogy Vii, de azt mondta, hogy hívhatjuk így, ha számunkra bonyolult a neve. Egy velem kb. egyidős litván fiúról van szó, beszélgettünk vele Skype-on. Nem iszik alkoholt, vegán, és gender studies szakos volt az egyetemen, de rendes gyereknek tűnik. Amikor megtudtuk, hogy nem iszik, Sabine megörült, Leo meg Blumi inkább a jelentkezési lap széttépését imitálta, és megkértek, hogy maradjak még egy évig. Dumálni azt tud egyébként. Kérdezett valamit, én válaszoltam, ő meg viszontválaszként ismertette a teljes életét.

Pár dolog a legutóbbi koncertekről. Volt itt, talán még télen, februárban pár olasz banda. Elbeszélgettem velük, természetesen leginkább káromkodni tanítottuk egymást, én is bővítettem olasz szókincsemet szitkozódásból. Az a baj, hogy már nem emlékszem mindenre. Persze a rendes dolgok sem maradtak ki, mint pl. köszönöm. Kaptam is tőlük szolgálataimért egy matricát, a banda logójával. Egy másik alkalommal, de talán ugyan ekkor egy zenekar ismert punk számokat nyomatott. Ilyeneket.

Jó volt, csak nem tudtam eldönteni, hogy valami gond van a gyerek énektudásával, vagy már a koncert elején Repatarurgyánra itta magát.

Az eredeti verziót levédették, vagy leszedték a videómegosztóról, ezt találtam helyette.

Volt ott tehát minden, Smici Figaróját idéző dalok, és egy szám, aminek a címében nem is vagyok biztos, csak abban, hogy Fifa 98!

(Egyébként Blur: Song 2)

Már említettem, hogy minden hónapban szerveznek nekünk valami szabadidős programot. Márciusban, húsvét közeledtével tojásvadászat volt a síugrósánc környékén. Előtte egy tiroli történelmi múzeum, aztán kilátás a síugrósáncról, ebéd, tojásvadászat és séta egy erdős-parkos részen.

23

Áprilisban volt a szlovén hétévége, erről írtam is egy fejezetet. Most csak annyit, hogy ekkor volt a mentoromnak, Milenának a szülinapja. Közösen adtunk neki egy könyvet, amiben tiroli hegyi tursitaútvonalakat mutatnak be. Egy másik életben szívesen bejárnám az összeset. Oda-vissza, télen-nyáron.

A májusi volt az utóbbi idő, és talán az egész osztrák kaland egyik legjobb élménye a számomra. Raftingezni mentünk egy szombati napon. Kicsit nyűgös, meg fáradt voltam, de a vadvízi evezés kárpótolt mindenért. Remek volt. Először okítás a táborban, aztán védőfelszerelés, utazás az indulópontra, okítás ott is, éééés vízre, kalózok! A táj is gyönyörű, és az élmény is fantasztikus volt. Nagyon jó ez a sport! Talán egy másik életben…

A víz meg rohadt hideg volt. Csobbantunk párszor útközben. Először egyenként mindenkinek bele kellett ugrania, hogy ha esetleg borulnánk, akkor tudjuk milyen érzés, tudjuk milyen a hegyi, jéghideg víz, stb. Aztán meg magunktól is vízbe ugorhattunk, a csendesebb részeken, felfrissíteni magunkat. A táborba visszatérve megkínáltak minket pálinkával. Egy vegyes társaság viszi ezt a boltot, vannak ott helybéliek, de pl. skótok is. Jó volt minden. Az ottani csapat is, meg a mienk is. Visszafelé a vonaton Ninával beszélgettem, és rájöttem, hogy ő is nagy filmrajongó, mármint ami a komolyabb, művészibb alkotásokat illeti. Ajánlottunk is egymásnak pár címet. Majdnem olyan boldog voltam a nap után, mint a srác, aki legyőzte a Lich Kinget.

Ma, vagy tegnap, attól függ, honnan nézzük meg grillezni voltunk. Ahogy az egyetemen mondogattam, inkább ne használjuk a ma és a tegnap fogalmakat, mert nagyon relatívak. Hogy is tartja a mondás? Tegnap is ma feküdtem le, ma is holnap fogok lefeküdni. Van erről egy vicces kép is.

Rendes ember...

Tehát grillezés, egy meseszép, a világ zajától elzárt kis hegyi faluban, a német határ közelében. Az egyik mentor, Lisa és családja fogadott minket. Jó volt ez is.

Február, vagy március lehetett, amikor munkából, vagy nyelviskolából jöttem haza az este. Épp fordultam be a házhoz, amiben lakom, és akkor volt egy ilyen érzésem, hogy, hm, hát igen, ez a hely is hiányozni fog. Pedig akkor még csak félidő sem volt. Most már bőven túl vagyunk rajta, sőt, közeleg a vég, bizonyítja ezt az is, hogy megkértek a munkahelyen az év végi raport megírására. Van az a rész a Beethoven című kutyás filmben, amikor az apuka az elején sopánkodik, hogy nem lehet kutyájuk, mert sok vele a gond, büdös, stb., ameddigre pedig megkedvelnék, megdöglik. Hát igen.