11-Április bolondja

Melyben a szerző nagyon vicces kedvében vala.

Április 1-je már elmúlt, de az pont húsvétra esett, így inkább kicsit későbbre halaszottam ezt a bejegyzést. Tehát későbbre tolt, bolondok napjai marháskodás következik. Svédországban, illetve az ottani blogomon bejátszottam egy full kamu fejezetet. Ismételni magam, vagy álhreket gyártani nem akarok, inkább összeválogattam pár, nyomdafestéket még tűrő, szalonképes tréfát, viccet, videót, meme-et a kedvenceim közül.

Mivel bírom a poénokat, van egy csomó a tarsolyban, de nem férne ki mind, tényleg csak párat rakok ide. Emellett ajánlanám mindenki figyelmébe a playlistet, igazi gyöngyszemeket lehet találni ott is. Ja, és köszönet a 9gagnek a végtelen utánpótlásért!

Határozott kezdés. Az utóbbi időben láttam ezt. Nagyon fájt.

legótvarabbika

Minimalista mestermű:

Seal

Ijesztő jelmezek egy albumból:

A legfélelmetesebb eper a világon

01-A legfélelmetesebb eper a világon

Elvette a csontomat. Elvettem az életét.

02-Elvette a csontomat. Elvettem az életét.

Joker-féle pszichopata nyúl.

03-Joker-féle pszichopata nyúl

Ahogy azt egy ismerősöm jellemezte: „Overkill”

Zac Efron

Íme, a senkit meg nem sértő poén:

senkit meg nem sért

Záróvizsgára készülés közbeni kedvenc

Apropó záróvizsga:

záróvizsga-logic

Egy másik logic meme

Íme, egy igazi főnök

The hero we need, but not the one we deserve

mike litoris

Zárd be a wc-t magad után!

Az a híres koreai humor:

Pacskó Levente humorszakértő véleménye: “Az meghalt”

Tanács: inkább maradj egészséges!

Viserion fedélzeti kamera:

Simba a Megasztárban

Megb*ssza!

https://coub.com/view/xpqcg

Kedvenc sportom, a F-1

http://auto.indavideo.hu/video/Terminator_2_-_Palik_Laszlo_es_Czollner_Gyula_kommentarjaban

Egy másik szép sport, a futball. Garantált a -10 IQ a videó végére.

Emlékszik még erre valaki?

https://index.hu/sport/futball/2016/eb/2016/06/23/az_eb_14._napja_-_magyarorszag_mennybe_megy/azert_az_izlandiak_gyoztes_goljanak_kozvetiteset_is_erdemes_meghallgatni/

Ki mondta, hogy a műugrás nem lehet izgalmas?

„A superior man is modest in his speech but exceeds in his actions” – Konfuciusz

Így jár minden starbucksos hipszter kö… kolléga

Amúgy meg ha nem tetszik ez a bejegyzés…

Eat da popo

Az előadó belebukott botrányaiba, de ez egy jó videó

Anettka és Budapest TV. A legjobb párosítás. Meg kéne próbálni azt, amit állítólag Tirpák mester végigvitt. Egyhuzamban nézte meg az összes Budapest TV-s Anettka videót. Félek az esetleges maradandó károsodásoktól.

Néha hiányzik a Budapest TV. Azon párszor már elgondolkodtam, hogy ki lehetett vajon a célközönség… nem gondolom, hogy a magamfajta (ex)egyetemista kretének, akik jókat röhögnek az ilyen trash tartalmakon, de szeretnék tévedni.

Gyönyörű

Important videos. Felhasználási javaslat: vizsgaidőszak, B/109-B/110-es körzet, Kicsigépész és Pándyk, hajnali 1 és 3 között, sörrel fogyasztani, a felfrissülés és energizálás jegyében, hogy néhány tételt még megtanuljon az ember.

Azt is mondhatnám, hogy a cím maga elég, nem is kell továbbolvasni.

https://444.hu/2017/09/18/a-tuzoltok-vagtak-le-a-25-kilos-sulytarcsat-egy-kiserletezo-kedvu-nemet-peniszerol

https://444.hu/2017/09/06/egy-lany-az-elso-randin-elment-vecere-de-nem-tudta-lehuzni-a-szart-igy-kidobta-az-ablakon-de-az-beesett-a-ket-uveg-koze-erre-utanamaszott-es-beszorult

Tudtátok, hogy a magyar irodalom tele van alvilági alakokkal?

https://444.hu/2013/11/23/a-magyar-irodalom-10-nagy-alakja-akik-bunozoknek-neztek-ki

„Úgy iszom, mintha dézsából öntenék.” – Tibi atya

„Azért jó a mazochistának, mert ha rossz, akkor jó. Ha meg jó, akkor rossz, tehát jó” – Köszönet érte NapiPetinek

Az egyik kedvenc viccem. Érdemes vizsgálni a benne eldugott filozófiai igazságokat.

http://vicclap.hu/vicc/9851/

Chuck Norris-ra emlékezve:

Chuck Norris elszámolt végtelenig. Kétszer.

Chuck Norris tud osztani nullával.

Chuck Norris tudja a pí utolsó számjegyét.

Chuck Norris-tól könnyezni kezdenek a hagymák.

Chuck Norris egyszer ütött mellé. Azóta kék az ég.

 

Végezetül pár gamer poén.

Glorious pc gaming master race

Te mit tennél?

Kalózok

Barbárok

Noob

Leeeeeeeroy!

Reklámok

10-Metszéspont

Különös nap ez a mai. Vagy mondjuk úgy, hogy bizonyos szempontból az is lehetne. Metszéspont. Pont a napokban jutottam el a félidőhöz. 182/183, illetve 183/182. Most volt húsvét is. Ezen a napon ért véget a nyelvtanfolyam. Ma jelent volna meg az egyik kedvenc játékom folytatása, amit mondjuk pont egy hónappal későbbre toltak. Ez a Pillars of Eternity, ami az utóbbi évek egyik legkellemesebb játékélményét adta nekem. Most jön a második rész. Számok szempontjából megemlíthetjük azt is, hogy ez a bejegyzés a jubileumi tizedik. Szép kelek szám. Valamint a születésnapom is erre a napra esik.

Úgyhogy van itt minden. Sok dolog találkozik, találkozott ezekben a napokban. Nem mintha ettől olyan nagyon különleges lenne. Nem tűnt másnak, eltérőnek a többitől. Ajándékként megint elment a fűtés. Nem tartott sokáig. Annyi, hogy most felcserélődött. Eddig a konyhai részen nem volt, az ágyamnál igen, most meg fordítva. Ez volt Salzburg után, hétvégén. A következő napokban meg huss, már sehol sincs, cserébe még melegvíz sem. De legalább környezetbarát a zuhanyzás. Annyira hideg, hogy sok vizet nem pacsálok, sietni kell. Nem kell aggódni, folyamatban vannak a papírok, már csak intézkedni kell.

Gondolkoztam azon, hogy József Attila jól ismert születésnapi versét valahogy átírjam egy saját verzióra. Sokan bohóckodtak már ezzel, kortárs költők, bloggerek, stb., én is nekiálltam, de nem volt túl ötletes. Ha több időt szánnék rá talán, de most nincs kedvem. Úgyhogy igazából csak ennyi, újabb szülinap kipipálva.

09-Mozartkugel

Melyben a főhős a német határ melletti Salzburgba utazik önképzésre, ahol újabb élmények után kutat, minek során felfedezi Mozart szülővárosát.

A cím nem túl eredeti, de ez van.

Március végén Salzburgba utaztam egy tréningre. Eltelt 6 hónap, az önkénteskedést országos szinten szervező osztrák iroda kíváncsi volt, hogy mi van velünk. Korábban, novemberben volt már egy hasonló, egy érkezés utáni tréning. Ennek a félidős változata zajlott most, így hát a város felé vettem az irányt, ahol minden a zenéről szól, de legalább is Mozartról és A muzsika hangjáról.

Persze megint több turnusban zajlott a szeminárium. Én március 20-22 között vettem rajta részt. Nagyjából 20-an voltunk, rajtam kívül pár másik tiroli, néhány arc a novemberi alkalomról, de többen voltak azok, akikkel eddig nem találkoztam. Az új srácok is aranyosak, ők is a szélrózsa minden irányából érkeztek. Az előző szállással sem volt semmi gond, de ez talán jobb volt. A kilátásra sem lehetett panasz.

WhatsApp Image 2018-03-22 at 17.33.21

A teljesség igénye nélkül íme pár sztori a tréningről.

A változatosság kedvéért felajánlottam megint a mazochista hajlamúaknak egy kora reggeli edzést 7-re, mielőtt kezdenénk a napot. Most nem voltak jelentkezők. 😦 Helyette alkut kötöttem Márkkal. Ő futni akart menni. Mondom, figyelj, elmegyek veled szerda reggel futni, ha csütörtökön meg te jössz velem edzeni. Így is lett.

WhatsApp Image 2018-03-22 at 17.33.25

Sikerült nagyon fasza, hideg, havas időt kifogni. Ez amúgy az egész hétre jellemző volt.

Kérték tőlünk, hogy hozzunk magunkkal valami inspiráló dolgot. Egy történetet, egy videót, bármit, amivel erőt önthetünk a csapatba, amiben van valami nagy okosság, bölcsesség, amivel motiválhatjuk, segíthetjük egymást. Egyfelöl én elmondtam egy történetet a párszor már idézett McNab könyvből. A sztori egy túszmentő akcióról szól, ami nagyon jól sikerült, és nem is tartott tovább 10 percnél, de a lényeg az, és ezt emeli ki mindig McNab, hogy ehhez a 10 perchez kb. 10-12 óra tervezés kellett. Kielemeztek mindent, a házat, hány ajtó van benne, hol vannak a kilincsek az ajtókon, és milyen irányba nyílnak, stb. Lehet, hogy ezeket pont nem, de kb. ilyen részletességgel. Innentől kezdve csak ujjgyakorlat volt a bevetés. Szóval bármit is szeretnénk elérni, az magától nem fog megvalósulni, azért tenni kell. Ehhez említettem meg még volt matektanárom egyik kedvenc idézetét: „Minden példából csak az első tízezer a nehéz. A többi már könnyű.” Akartam még egy Edison idézetet is előhozni, de azt elfelejtettem. Egyébként így szól: „Opportunity is missed by most people because it is dressed in overalls and looks like work”. Emellett a figyelmükbe ajánlottam még egyik kedvenc könyvemet, a Szent Lajos király hídját. Ez mondjuk nagyon más téma, de erősen ajánlható mindenkinek. Gondoltam inspiráló lehet azoknak az önkénteseknek, akiket megvisel a hazájuktól való távollét, meg egyebek. Azt is mondtam, hogy nem kell tőle félni, nagyon karcsú, kb. 150 oldal, bölcsészkaron, ahol az ember olvas, olvas, és olvas, második otthona pedig a könyvtár, ezt egyéjszakás könyvnek szokás nevezni.

Mint mondtam, az emberkék aranyosak voltak. Jól éreztem magam velük. A programok, feladatok meg elmentek. Se jó, se rossz, de azért elgondolkodtattak a jövőről, és voltak hasznos beszélgetések más sorstársakkal. Ha pragmatikusan nézzük a dolgot, akkor megint azt tudom mondani, hogy nem kellett munkába menni, ingyen volt a kaja. Deal. Kedd este elmentünk sörözni, de annyira zsúfolt volt a kocsma, hogy Márkkal kerestünk egy másikat, ami végül az a hostel lett, ahol ő korábban, én meg a tréning után töltöttem el pár éjszakát. Itt meg kielemeztük, vitáztunk róla, hogy milyenek ezek a feladatok, és mire valók. Aztán visszafelé sétálva végül kiegyeztünk abban, hogy jó ez. És végül is ja. Jó ez. Elő is hoztam neki a krédómat. Vagy egyik krédómat. Persze, nem könnyű az élet, van egy rakás probléma, sok a hülye, itt-ott fáj meg hasogat, kicsivel több pénz sem ártana, de mégis… van mit ennem, nem éhezek, tető van a fejem felett, ágy a hátam alatt, van családom, vannak barátaim, egészséges vagyok. Mi kell még? Ráadásul egy tök jó helyen, Salzburgban sörözgetek, látok szép dolgokat, járom a világot. Nem panaszkodhatok.

Csütörtök délig, kora délutánig tartott a szeminárium. Én a pénteket kivettem, mert szerettem volna felfedezni Salzburgot, úgyhogy a tréning lezártával átmentem a hostelbe. Kölcséghatékonyságot szem előtt tartva egy nyolcágyasba foglaltam. Rutinos táborozó, kollégista vagyok, különösebben nem zavart a tömeg, csak abban reménykedtem, hogy nem fogok ki egy angol legénybúcsús csoportot. Szerencsére ez nem történt meg. Cserébe szerintem azok a koreaiak lettek a szobatársaim, akikre kedden, a kocsmából indulás előtt ráköszöntem, bemutatva hatalmas koreai nyelvtudásomat. Alaposan meglepődtek, de tetszett nekik. Amúgy valami hihetetlen, hogy mennyi koreai volt/van Salzburgban. Dunát, vagy inkább Salzachot lehetne rekeszteni velük. A hostelben külön óra volt, ami a szöuli időt mutatja, és a városban is hatalmas csordában mozognak a koreai turistacsoportok.

Szóval ja, városnézés. Mint mondtam, az idő ocsmány volt. A szoba elfoglalása után a Mirabellgartent néztem meg, de aztán visszamentem a szállásra néhány extra göncért, mert nagyon hideg volt. Sétáltam a folyóparton, aztán a belvárosban betértem egy étterembe felmelegedni meg kajálni. Na, egy olyan alakot láttam itt, aki kiverte nálam a biztosítékot. Páran azt mondogattuk még egyetem alatt, hogy ha majd nagyon fontos és nagy emberek leszünk, vagy mi irányítjuk a színházi életet, de legalább a sajátunkat, akkor majd páros lábbal rúgjuk ki az olyanokat, akik egy elegáns teátrumba farmer-póló-sportcipő kombóban mennek. Általában ezek viselkednek a leginkább primitív módon is. Na, valami ilyesmi alak ült az étteremben. Böfög-röfög, meg nyögdécsel össze-vissza, eldobja a használt szalvétát, és kajálás közben fülessel a fején, mobiljáról néz valami filmet, és hangosan kommentálja. Igénytelen. Ezek után felkerestem a város egyik nevezetességét az Augustiner Bräustübl Salzburgot. Ez egy hatalmas, a söralátét szerint akár 1600 főt is befogadni képes sörpince. Nagyon menő volt. Egy monostor aljában található. A külső gyűrűn van egy rakás büfés, vehetsz perecet, kolbászt, csülköt, amit akarsz, beljebb pedig jókora termek, ahol helyet foglalhatsz.

IMG_20180322_203600

IMG_3565

Kerámiakorsók. Szép. Befizetsz, kapsz egy cetlit, és azzal mész a hordókhoz, ahol csapolnak. Szerintem figyelik, hogy adsz-e borravalót. Először nem adtam a pultnál, és amikor mentem a sörért, a fickó aki csapolt vissza sem köszönt, és csak elémbaszta a sört. Második alkalommal adtam borravalót a pénztárnál, és utána a hordóknál a fickó köszönt, és csak kicsit baszta oda a sört. De az is lehet, hogy csak tele volt a fasza a sok hülyével, és haza akart már menni, és ezért volt morci. Ez volt csütörtök.

Pénteken folytattam. Délelőtt a városban sétáltam. Hóesésben annyira nem volt poén, de tény, hogy tényleg nagyon szép Salzburg, talán még Innsbrucknál is szebb. Megnéztem egy múzeumot (Residenz) és a dómot. Azt hittem nem szeretem a barokkot. Tévedtem. Nagy élmény volt mindkettő. Ezt követte az óváros, és elhaladtam egyik kedvenc zeneszerzőm, Mozart szülőháza mellett is. Ja igen, zene. A hostelben, minden nap, azaz minden nap leadják A muzsika hangját! Itt tényleg minden erről a kettőről szól. Apropó Mozart. Egyik kedvenc filmem is hozzá kötődik, a 8 Oscar-díjat elhódító Amadeus. Nem dokumentumfilm, nem 100%-ban igaz, de mint film, jó. Csütörtökön még el akartam menni a talán leghíresebb salzburgi sör, a Stiegl gyárába, de nem volt már se időm, se pénzem.

Amúgy úgy terveztem, hogy majd kétpofára zabálom az echte Sacher-tortát és Mozartkugelt, de egy lószart mama, ez sem jött össze. A legkisebb torta valami 25 €-nál kezdődik. Mondtam kössz, annyira nem is vagyok éhes. Eredeti Mozartgolyót azért vettem, de abból is csak a legkisebb kiszerelést, mert nem volt olcsó. Pont az előző ilyen tréningen olvastam egy gasztronómiai könyvet, amiben szó volt arról is, hogy hogyan alakult ki a Mozartkugel, milyen különböző márkák vannak, milyen az ízük, hogyan küzdöttek egymással, és melyik szerezte meg a jogot, hogy az „Original Mozartkugel Salzburg” védjegyet használhassa. Egyébként a Fürst, ami a csatolt képen a középső. Erről részletesebben: Vinkó József: Konyhamalac. Gyomortörténetek. Heti Válasz Kiadó. Budapest, 2016. p. 65-67.

mozartkugeln-4

Pár apróság még. Aprót kerestem valamire, és akkor tűnt fel, hogy van 1 angol font a pénztárcámban. Gondolom valaki egy eurónak nézte, és így került hozzám, mint visszajáró. Az első szállodában nagyon kellemes volt a csapolt Gösser, de ennél is jobb volt egy helyi sör, a Trumer Pils, amit a múzeum büféjében próbáltam ki, és nagyon meg is dicsérte mellettem egy idős bácsi.

Hallottatok már böjti sörről? A korábban említett sörpincében találkoztam vele. Infó: https://www.sn.at/wiki/Fastenbier

Blog írása közben találtam ezt. Érdekes.

Hatalmas bölcsességgel zárom a fejezetet: Salzburg jó. Az egész egy nagyon tartalmas és nagyon hosszú napnak tűnt. Biztos lehetne még mit írni, de fáradt vagyok. Rakok még ide pár képet, aztán fájront.

IMG_3506

IMG_3570

IMG_3607

IMG_3584

A pisai ferde… akarom mondani a salzburgi dóm, melyet egy kedves szemtengelyferdüléssel megáldott turistatársam készített. Megjegyzés: néha az én képeim is így sikerülnek. Tudjuk be a csúnya időjárásnak!

08-Egy másik életben…

 

Melyben a szerző a téli tiroli táj szépségéről értekezik

Megjött a tavasz, újra szarszagú a város. Kiengedték a teheneket. A hetek amúgy rendkívül gyorsan telnek, csak kapkodom a fejem, rohan, sőt száguld az idő. Kettőt pislogok, és ráeszmélek, hogy megint eltelt egy hét. Az előző bejegyzésben írtam, hogy január-február fordulóján kicsit feszült volt a helyzet. Valami ilyesmi:

me-trying-to-excel-in-my-career-maintain-a-social-life-drink-enough-water-exercise-text-everyone-back-stay-sane-survive-and-be-happy-walt-disney-magi-0Nonr

Munkahelyen is befásultam. Unalmas, monoton, robotikus volt az egész. Nagyon nem érdekelt semmi. Borzalmas, robotpilótára kapcsolt egyhangúság.

anMNgwE_700b

Ez azonban megváltozott. Több örömteli dolog történt az utóbbi időben. Pl. újra lett fűtés a lakásomban! Tavasz beköszöntével pont időszerű.

Third World Success Kid

Talán még ennél is jobb az a sok téli kaland, amit az év első hónapjaiban éltem meg. Igyekeztem minél több jellegzetes helyre eljutni, megismerni az Alpokat, látni a nagy fehérséget. Igazán jó volt, következzen hát a beszámoló ezekről.

Január végén elvittek minket síelni. Mármint az önkénteseket. Tanítgattak minket a nap folyamán. Én mondjuk pont snowboardot választottam, nem sílécet. Életemben először hódeszkáztam, egész nap a gyerekpályán maradtam. Úgy voltam vele, hogy inkább az alapokat gyakoroljuk be rendesen, és majd, ha minden tökéletesen megy, akkor váltunk. Igaz ez nyelvtanulásra, edzésre, főzésre, mindenre. Aki nem tud elkészíteni egy rántottát, az ne fogjon hozzá a Wellington bélszínnek. Úgyhogy maradt a gyakorlás a bébipályán. De lehet, hogy inkább az  „Így borulj fel százféleképpen” nevet kellene alkalmazni mutatványaimra. Szerencsére elég kemény a seggem, meg nem is szegte kedvemet a sok borulás. Baromi jó volt, ez a sportág is nagyszerű, kár, hogy nem ebbe születtem bele. Jött az ebédszünet. Beültünk egy hüttébe. Én hoztam magammal pár apróságot, de jól néztek ki az ottani kaják, úgyhogy rendeltem valamit. Később ez lett e vesztem. Úgy telezabáltam magam, hogy sokkal nehezebb volt a mozgás, a felállás, minden. Maradnom kellett volna a müzliszeleteimnél. És valszeg nem segített a sör, meg a jagatee sem, amit az ebéd mellé fogyasztottam, de ez hozzátartozik a síelés fílingjéhez, úgyhogy muszáj volt kipróbálni. Nap végén boldogan indultam haza. Annak ellenére, hogy abszolút pozitív volt ez a kaland, biztos, hogy nem kezdenék bele hosszútávon. Túl sok dolog van, ami érdekel, túl sok dolgot csinálok jelenleg is, és nem biztos, hogy egy újabb hobbit kéne keresni magamnak, amikor a meglévőkre sincs idő. Talán majd egy másik életben.

IMG_20180128_153743

Arról nem is beszélve, hogy jelenleg keret sem lenne rá. Minden felszerelést kölcsönbe kaptam, illetve a helyszínen bérelték nekünk, a belépőt is fizették. Tetőtől talpig felszerelkezni, bérleteket venni, hát, ez nem kevés pénzbe kerülne.

Egyébként talán nem is a borulások voltak a legvészesebbek. A leghülyébb hibát a nap legvégén vétettem. A felvonóhoz mentünk, felkaptam a deszkám, de megcsúszott a kezemben és pofán vertem vele magam. Pont azt a fogamat találta el, amit Koreában kitörtem. Kicsit beszartam. A szám picit feldagadt, de szerencsére nem lett gond. Egy másik dolog viszont elszomorított. Mint mondtam, mindent kölcsönbe kaptam. Annyira vidáman indultam a vasútra, hogy fel sem tűnt, hogy elhagytam a kesztyűmet, amit a főnökömtől kaptam. A megállóban vettem észre. Elindultam visszafele, néztem az utat, de nem láttam sehol. A kölcsönzőbe is bementem, de ott sem találtam. Nem jellemző rám, hogy felelőtlen vagyok, de tényleg annyira jó volt a nap, hogy teljesen megfeledkeztem róla. Másnap találkoztam is vele, mármint a főnökkel melóban, úgyhogy el is mondtam neki. Sűrű volt a program egyébként. Szombaton koncert, éjszakai műszak, vasárnap kora reggel síelés, hétfőn megint munka. Szóval ja, gondoltam az lesz a legegyszerűbb, ha nem köntörfalazok, elmondom, hogy elkúrtam, aztán ha megmondja, hogy milyen kell, veszek neki újat.

Szóval ez volt a terv. Miután megérkeztem, láttam, hogy nagyon nincs jó kedvében. A buli túl jól sikerült. Telefirkálták a falat, mindenhol szemét, stb. A munkatársunkat, aki azért felelne, hogy ilyen ne legyen, nem lehet elérni. Nem volt boldog. Mondom jó, akkor a vallomást kicsit későbbre hagyom. Vártam nap végéig, ameddigre kicsit jobb lett a hangulata. Nem örült neki, de mondta, hogy van neki otthon még egy rakás másik, úgyhogy felejtsük el. Egyébként pont jókor jöttem el. Buliból is, meg hétfőn munkából is. Az elmeséltek alapján pont azután szabadultak el az indulatok, történtek a csúfságok miután leléptem. Aztán hétfőn pont lejárt a shift, amikor beesett az emlegetett kollega. Illedelmesen megkérdeztem, hogy van-e még valami mára, aztán leléptem. Lebaszáson nem akartam maradni.

Február elején, pont egy hétre a síelésre egy másik programot szerveztek nekünk. Elvittek minket az itteni busójárásra.

Ez pont azután volt, amiről talán már meséltem. Szerveztem egy kis házibulit, ahol rájöttem, hogy vagy az életkorom miatt, vagy a rendszeres gyakorlás hiánya miatt, de már nem bírom úgy az alkoholt, mint süldő egyetemista koromban. Másnap utaztunk erre a farsangi felvonulásra. Nem kellett szerencsére messzire menni. A mulatságon bemutatták a hagyományokat, meg a tradicionális jelmezeket, de emellett voltak „kortárs” maskarák is, szimpla marháskodással. Jópofa volt.

IMG_1867

IMG_1815

IMG_1774

Az ezt követő hétvégén felmentem a Nordkettére. Sikerült kifejezetten pocsék időt kifogni. Ez történetesen azért volt rossz, mert képeket akartam csinálni a téli tájról, de az orromig sem láttam el. Innsbruckból indult a villamos, ami egy idő után átvált felvonóba. Ez így kicsit bután hangzik, itt van egy link, ami segítheti a megértést.

https://www.nordkette.com/de/home.html

Az egyik megálló egy olyan tér, amit egy nagyon híres osztrák hegymászóról neveztek el. Pont akkor láttam egy posztot róla 9gag-en is.

https://9gag.com/gag/a2orN09

Szóval az idő elég rossz volt, legalább is eleinte.

IMG_1962

Ebből nem lesz semmi, gondoltam. Ami csak azért baj, mert az idő fogy, pocsékba ment egy hétvége, meg a felvonónak a díja is, ami nem két forint volt. Kicsit még maradtam, aztán szerencsére kisütött a nap, és mintha egy másik világba cseppentem volna.

IMG_2040

IMG_2063

A csúcson egyébként találkoztam egy barátságos amerikai párral, akik, ha jól emlékszem Colorado államból jöttek, és Firenzében tanulnak pénzügyet, csak hétvégére átugrottak Innsbruckba. Sajnos a napsütés hamar elmúlt, úgyhogy sokáig nem élvezhettem a látványt, de az a kb. 1 óra, amíg sütött, nagyon fasza volt.

Hazafelé a pályaudvaron megittam pár sört, mielőtt hazautaztam. A tévében pont a téli olimpia ment. Akkor pont nem született magyar érem. Érdekességek azért voltak. Kicsit arréb, egy szarszagú koma villogtatta hatalmas kártyaleolvasóját, a csapos meg mosolynak álcázott félreérthetetlen szájhúzással nyugtázta, hogy kicentiztem a sör árát és nem kapott borravalót. Egyébként is, hát nem pohár sört ad, korsó helyett? Lehet ennél jobban elcseszni egy napot? Téli olimpiáról jut eszembe. Apró érdekesség. Amikor a svédeknél önkénteskedtem, akkor is volt téli olimpia, csak akkor Kanadában, és a svédek első aranyát akkor is, meg most is Charlotte Kalla nyerte.

A következő állomás az innsbrucki síugrósánc és a városi kilátótorony volt. Csak a szokásos. Megismerni a környéket, és szép fotókat készíteni. Most kevésbé a tájról, hegyekről, inkább a városról.

IMG_2254

PANO_20180214_103707

IMG_2295

IMG_2420

IMG_2481

IMG_2483

Ezek után mentem egy találkozóra és vettem fel a kapcsolatot az Ungarisches Studentenheim und Kulturzentrummal, de az egyszerűség kedvéért legyen csak Magyarház. Viszonylag rövid volt a tárgyalás, mert este dolgoztam, úgyhogy mennem kellett, de amit akartam, azt sikerült elintézni. Erről majd egy későbbi fejezetben.

Február 21-ére kivettem egy nap szabit, és elutaztam Tirol és Ausztria talán leghíresebb „sívárosába” Sankt Anton am Arlbergbe. Azért választottam egy szerdai napot, mert szerdánként, este 9-kor a helyi síiskola diákjai bemutatót tartanak a stadionban, amit látni akartam. A gond az volt, hogy Innsbruckig még csak eljutottam egy éjszakaival, de utána Schwazba már nem indult több vonat. Fiatalabb koromban bevállaltam volna egy éjszakázást a pályaudvaron, de öreg vagyok már ehhez. Felhívtam egy önkéntest, aki Innsbruckban lakik, hogy nála fogok aludni szerda éjjel. Nem volt kifogása, sőt korábban ajánlotta is többször, hogy ha van valami hasonló eset, szívesen segít. Jó gyerek ez a Jack. Szerda reggel korán mentem, mondtam 7-kor ott leszek nálad, hogy lepakoljam a cuccaimat, aztán majd éjjel 1 körül érkezem megint. Biztos boldog volt. Vittem neki cserébe egy 6-os doboz Heinekent, meg a müzligolyóimból egy adagot. Mindenki engem nézett reggel a vonaton. Kora reggel 6 óra, és én már sörrel mászkálok. Szóval ja, nála lepakoltam, aztán mentem tovább St. Antonba.

Szép, apró városka. Nem laknak benne sokan, talán nem is város. Néhány ezren, valahogy így. Síszezonban viszont sokszorosára nő ez a szám. Nagyon sokan járnak ide, világszinten ismert és kedvelt ez a hely. Az árakon is látszott ez. Kurva drága volt ott minden. És nagyon hideg is volt. Amikor megvettem a jegyet a felvonóhoz, azon gondolkoztam, hogy mi az a nagyon erős akcentus, amit a pénztárostól hallok. Később jöttem rá, hogy valószínűleg magyar volt. Hatalmas volt a tömeg az egész városban, és a felvonókban is. Én kifogtam magamnak egy finn csoportot. Apropó finnek.

 

Mint mondtam, elég hideg volt. Nagyon gyorsan átfagyott a kezem fotózáskor, de azért párat sikerült összehoznom. Néhány kép a tetőről:

IMG_2586

IMG_20180221_122802

IMG_2628

Készítettem pár életképet is a városról:

IMG_2748

IMG_2844

PANO_20180221_151608

IMG_20180221_214655

Az utóbbin már az esti síbemutató látható. 9-kor kezdődött. Volt két műsorvezető, azok kommentálták az eseményeket. Bemutatták a síelés történetét, múltját és jelenét, különböző technikákat, a sportág úttörőit. Jelmezek, poénok, fényjáték, tűz, volt ott minden. A helyi iskolások meg bemutatták tudományukat, különböző szakágak, különböző mutatványok. Végén megénekeltettek minket. Jó volt. De ez csak a nap vége. A reggeli csúcstámadás és az esti műsor között is voltak érdekességek. A fotók elkészítése után, mikor már kellőképp átfagytam, beültem ebédelni egy kínaiba. Főutcáról nyílt az is, bár kicsit el volt dugva, de sokkal olcsóbb volt, mint bármelyik másik kajálda a környéken, ráadásul a napi menü mellé ingyen leves is járt, úgyhogy nem volt kérdés. És amúgy sem volt rossz. Felkerestem egy kocsmát is, az olcsóbb fajtából, ahol egy vorarlbergi sört kóstoltam meg. A hely nagyon jó volt, akartam még inni mást is, de a költségvetés nem engedte. Kár, hogy nem ebben a városban lakok. Tényleg nagyon jó volt az a kocsma, biztos, hogy törzshelyem lenne. Itteni haverok remélem nem olvassák, de köröket ver az Ullis-ra. Szép enteriőr, hívogató rumok. Apró, de otthonos angol pub. A pultos is az volt. Nagyon jó zenék mentek. Nem a már sokat szidott gangsztarapp, nem valami jamaicai füves lófasz, hanem zene. Rolling Stones, példának okáért. Be is rakok pár számot, amit ott hallottam a lejátszási listába. A vendégek többsége is külföldi volt. És nem bagóztak! Jajj, úgy hiányzott már egy ilyen hely. Mondjuk talán pont Anglia volt az egyik első ország, ahol betiltották a kocsmákban cigizést, ha jól tudom. De ebben nem vagyok biztos.

Bóklásztam még kicsit a városban, de volt még idő az esti programig, visszamentem a vasútra, a váróba, hogy felmelegedjek. Egyébként elég hideg volt ott, úgyhogy ez nem jött össze. De legalább találkoztam két magyar sráccal. Pont veszekedtek valamin, úgyhogy először nem szóltam közbe. Aztán amikor indulni készültek leszólítottam őket. „Hé urak, kértek pálinkát? Úgy látom tudnátok használni.” Azt mondták, hogy pont az volt a bajuk, hogy ittak már eleget, úgyhogy inkább majd máskor. Leültem, folytattam az olvasást, aztán pár perc múlva megint megjelentek. „Figyu, meggondoltuk magunkat, áll még az ajánlat?” Úgyhogy iszogattunk egy kicsit. Ezek után nekik viszont már tényleg menniük kellett, nem akartak még egy vonatot lekésni. Ez volt az egyik oka a veszekedésüknek, tudniillik.

Sokáig nem voltam egyedül, kaptam társaságot egy hármasfogat személyében. Személyeiben, nem tudom. Egyikük leült mögém a padra, a másik kettő bement a restibe. Azt hittem a mögöttem ülő, magába roskadó nőről, hogy egy kisgyereket tart az ölében, és azt babusgatja, de nem. Velem kb. egyidős, és nem a kisgyerekből jönnek a hangok, hanem belőle, mert atomrészeg. A társai gondolom már unták, azért mentek be a kocsmába, és hagyták ott. Néha azért ránéztek, hogy él-e még. A csaj szerintem nem nagyon tudott magáról. Mozdulatlan volt, külvilágra nem reagált. Veszélyes sport ez a síelés. Néha morgott valamit, és jött vele egy kis köpet is.

Vicces volt. Egyre előrébb és előrébb dőlt. Már majdnem leesett a székről. Épp indulni akarok, búcsúzásul kitol magából egy extra nagy adagot, az eddigieknek kb. dupláját, már úszni lehetne a tócsában alatta. Szépen lassan elcsordogált még egy darabig. Akartam csinálni egy gerillafotót, de pont jöttek a haverjai. Francba.

Apropó alkohol. St. Anton Igazi síparadicsom, ami nem csak a 300km-t is meghaladó pályákat jelenti, hanem azt is, hogy éjszaka kezdetét veszi a féktelen bulizás és hedonizmus. Az egyik útikönyvem megemlít egy kocsmát, ahol éjszakánként kb. 5000 liter sör is elfogy. És ez egy, azaz egy kocsma, és egy, azaz egy napi anyag. Nem összesített adat a városból. Érdemes utánaszámolni, hogy per kopf ez mit jelent. Minden nap 24/24. Többszörösen.

St. Anton jó volt. Ami a Forma-1-nek Silverstone, (Vagy mondjuk Monza, esetleg Monaco) vagy hogy egy magyarabb példával éljek, ami a vízilabdának a margitszigeti Hajós Alfréd Uszoda, az a síelésnek St. Anton. Vagy valami hasonló. Sok sítörténeti esemény köthető ide. Tényleg szép a télisportok világa. Talán egy másik életben…

Húzós volt ez az időszak is. Fél 5 körül keltem, mentem a vasútra, aztán Innsbruckban cuccok le, tovább Antonba, éjjel 1 körül megérkezni Innsbruckba. Megittunk pár sört ír önkéntes haverommal. Kis pihi, alvás. Aztán egy kora reggeli vonattal visszamentem Schwazba, lezuhanyoztam, aztán meló, este meg nyelviskola. Kemény, de mint már sokszor mondtam: ilyenkor érzi az ember, hogy él. Amikor használja is az életét, nem csak elvan vele, és beleszürkül a mindennapokba.

A téli kiruccanások utolsó akkordja a Stubai gleccser volt. Ennél jobb lezárást nem is választhattam volna. Volt még talonban pár másik hely is, amin gondolkoztam, de olyan nagy élmény volt Stubai, hogy azt akartam, hogy ez legyen az utolsó „téli dolog”, amit látok. Minden jól sikerült, az idő is remek volt. Nem indult egyébként jól a nap. Mielőtt felszálltam a buszra, a földre ejtettem az irattartómat, és az összes kártyám szétszóródott a földön. Szerencsére meglett minden, de legalább is máig nem tűnt fel semmi hiánya. A többi helyen általában alávaló, bitang, obskúrus, megalkuvó, galád idő, szél, hideg, és fagy volt, itt meg csodás napsütés, kellemes hideg, és egy szál felhő sem volt az égen. Lehet, hogy Anton a legnagyobb és legjelentősebb, de Stubai a legszebb, az biztos. Van valami magazin, ami összeválogatta a világ legszebb 10 kilátóját/kilátását és Stubai is közte volt. Ez mondjuk még nem győzött meg, szerintem minden hely tud keríteni magának egy olyan statisztikát, ami szerint ő a legjobb. Úgyhogy a cikk nem, de a látvány érkezésemkor meggyőzött. A platform, ahonnan 360-ban be lehetne látni mindent pont le volt zárva, de ettől még remek fotókat lehetett csinálni, és tényleg gyönyörű volt a nagy, végtelen fehérség. Sok mindent nem is nagyon lehet erről mondani, látni kell. Vettem egy sört meg egy Jägert, beültem egy napozóágyba. Nagyon jó. Ausztriai Top10-ben ez biztosan benne lesz. Nagyon nyugodtnak, békésnek és boldognak éreztem ott magam. Az előző fejezet végén részletesen, meg ennek az elején röviden emlegetett feszültség elmúlt.

IMG_3134

IMG_3153

PANO_20180224_114806

Kicsit árnyékolta a napot, hogy utána beültem egy kínaiba Innsbruckban, ami nagyon nem volt jó. Mindegy, nem lehet minden tökéletes. Kaja után meg siettem egy röplabdameccsre. InfoEcktől nyertem két jegyet, de valahogy az a hétvége senkinek sem volt jó, így egyedül mentem. Van itt egy népszerű röplabdacsapat, a Hypo Tirol Alpenvolleys, az játszott a Berlin Recycling csapatával. (Német Bundesliga-röplabda) Illő lett volna a helybélieknek drukkolnom, de mivel az első kettő menetet elvesztették, így azért szorítottam, hogy a berliniek behúzzák a harmadikat is, hogy hamarabb hazamehessek, mert már elég fáradt voltam.

http://sportdeutschland.tv/vbl/re-live-vbl-hypo-tirol-alpenvolleys-haching-vs-berlin-recycling-volleys

Egyébként közös ezekben a kalandokban, hogy mindegyik alkalommal elég hülyén nézhettem ki. Körülöttem mindenki tetőtől talpig sífelszerelésben, én meg civilben rohangálok egy kamerával.

Ja, jó volt a téli időszak vége. Sok szép dolgot láttam. Egyrészt ez nagyon örömteli volt, másrészt roppant szomorúvá is tett. Na jó, nem nagyon, de egy kicsit. Nem lehet mindent elérni, amit szeretnél. Ahhoz túl nagy ez a világ. Minél többet látok, tapasztalok, annál inkább rájövök, hogy nem láttam semmit, és rengeteg dolog van, amihez nem értek. Olyan mint a tanulás. A nagy tudás is csak megbetegít. Jó volt Svédország, Lapföld, a kietlen északi puszta. Szívesen lennék ott mondjuk szánhúzókutya-tréner, meg versenyző is, aki az északi fényt bámulja esténként vodkázás közben. Szöul is jó volt. Húszmillió ember nem tévedhet. Milyen jó lenne ott élni, egy igazi, óriási metropoliszban! Lennék mondjuk esport versenyző. Starcraft 2. Bár úgy tudom, pont most vonta vissza a Koreai Esport Szövetség a támogatását a Starcraft 2-től. A cikket most nem találom, de tényleg történt valami hasonló. Mindegy, attól még élnék életet Szöulban. És tök jó lenne ez is itt. Ha mondjuk 7 éves koromtól kitalálom, hogy életem célja, hogy az Alpok összes csúcsát meghódítsam, egyrészt „gyalog”, másrészt a snowboardommal. Nagyon nagy lehetőségek vannak itt is. Szívesen lennék snowboardos srác Tirolban. De nem lehet mindent elérni. Talán majd egy másik életben…

07-Téli mindennapok

Melyben a szerző téli mindennapjait és vívódásait ismerheti meg a becses olvasó.

Rutinos blogolvasóim tudhatják, hogy időnként vannak ehhez hasonló fejezetek. Anyagok, amik korábbi fejezetekből kimaradtak, későbbiekbe nem illenek, de van annyi, hogy lehet belőlük bejegyzést írni. Így van ez most is. Következen pár hosszabb-rövidebb sztori a tiroli mindennapokból. Ilyen szempontból azt is mondhatjuk, hogy a második-harmadik fejezet folytatása a jelenlegi hetedik.

Mostanában igyekszem minél több „téli” helyre eljutni. Szabadidőm nagy részét ez teszi ki. Olyan dolgok, amiket csak télen lehet, vagy télen igazán érdemes csinálni, megnézni. A nagy fehérség látványa egy magas hegytetőről, séta a városban, téli képek készítése, stb. Erről szól majd a következő fejezet, ezt most csak úgy megemlítettem.

Néhány rövidebb sztori

Már korábban is feltűnt, de szerintem valaki céltáblának használhatta érkezésem előtt az ajtómat. Olyan, mintha dobócsillag, esetleg dobókés okozta nyomok lennének rajta. Középiskolában, meg aztán a kollégiumban is hülyültünk ilyenekkel, és a nyomok elég hasonlóak.

A Csillagok háborúja nagy kedvencem, azon is belül, szerintem a jawák az egyik legjobbak. Tudjátok, az a szemétgyűjtő, guberáló népség a Tatooine-ról.

EP4_KEY_37_R

Szerintem viccesek, jópofák. Hogy jön ez ide? Van egy híres járgányuk, a Sandcrawler, és hiába, de én ezt vélem felfedezni szerte a világban, mindenhol. Íme az eredeti:

Sandcrawler_ANH

Ezt Szöulban láttam:

DSCF9621

Ezt pedig nemrég, itt Innsbruckban.

csm_01aussen_nacht_acfcc7b544

Igazi őrület volt mostanában a Tide Pod Challenge, amikor evolúciós zsákutcák megpróbáltak mosószeres tasakokat enni. Mindenki a fejét fogta, és megpróbálta valahogy elejét venni ennek az őrületnek. Szerintem nem kéne. Hadd csinálják. Természetes szelekció.

Rájöttem, legalább is erős a gyanúm, hogy nem a junkie haverom a tetőről bömbölteti a zenét brutál hangosan a lehető legváratlanabb időpontokban. Ő csak simán rombol, dörömböl, meg ordibál. Az önjelölt DJ valszeg egy félnótás nyugger alólam. Kedvence a My way német változata (Frank Sinatra forog a sírjában..), és egy elfeledett klasszikus, a ’80-as évekből, a Felicita.

Ja, illetve sorozatok közül a Klinika, mert állandóan ennek a főcíme bömböl.

Nemrég volt Semesterferien. Ez egy egyhetes szünidő az iskolákban, a két félév között. Mi ekkor is dolgozunk, annyi benne a könnyítés, hogy csak este, napközbe nem. Azon a héten, csütörtökön rossz napot fogtam ki. Én hülye bementem délelőtt is, és kellett vagy fél óra, hogy rájöjjek, hogy nem kellett volna. Nincs rosszabb ennél.

Rossz napoknál maradva. Még december környékén fogtam ki egy nagyon ramaty pénteket. Nem tudom mi volt velem, nagyon fájt a fejem, és szerintem tízig nem tudtam volna elszámolni. A vonaton tőlem kb. 2 méterre ült a szomszéd város önkéntesének főnöke, de csak Innsbruckba érve jöttem rá, hogy ő az, addigra ismertem fel. Be kellett mennem az InfoEckhez, de nem találtam ki az irodából, holott csak egy folyosó, és egy ajtó vezet ki onnan… Eszembe jutott egy kép, amit egyik ismerősöm posztolt akkortájt. „Nem tudom, hogy 2 liter kávéra, 20 sörre, 10 felesre, vagy 2 hét alvásra lenne inkább szükségem…” Kedvenc kajáldámban magyar szavakat véltem kihallani egy idegen nyelvű beszélgetésből. Azt hittem kezdek megőrülni, de nem, rájöttem, hogy lováriul társalognak, és néha, gondolom, amikor nem jut eszükbe a megfelelő szó, magyarral helyettesítik. Valahogy úgy, mint kis falumban a sváb öregasszonyok. Beültem a restibe egy sörre, mondván ez így nem mehet tovább. A bácsi is vicces volt, aki mellettem foglalt helyet a pultnál. Ameddig ott voltam nem lapozott a műsorújságban, és a söréből sem fogyott. Sőt, mozogni sem mozgott. Egyszer ment odébb valamiért, de úgy, mintha el sem ment volna. Estére, mire munkába mentem azért sikerült felkelni.

Punanny Wolfie már megmondta, de most én is beállok a sorba. Miért? Tényleg, miért? A minősített hülyeség állatorvosi lova. Tél van, hó és jég, mínusz 10 fok simán, erre mit lát az ember? Hát nem félcipőbe, titokzokniba, bokát nem takaró nadrágban járnak az emberek? Na jó, nem mindenki, de egy jelentős részük. A síugró sánchoz mentem el, ahol azért hideg volt, és tiszta jég minden, de így is… Én vagyok csak ennyire öreg, hogy ilyeneken felhúzom magam?

Januári koncertünk is tartogatott izgalmas momentumokat. Vicces dolog kívülről szemlélni az éjszakai életet. Megjönnek a fiatal alfák, douchebag style, kikérik a vodka-energiaitalt. Öregecskedő milf gyűjtögeti a toyboy-okat. Csókkal/sírással/hisztizéssel kevert love story. Összeomlás, miért ő, és miért nem én, stb. Van itt minden.

Apropó parti. Általában nagyobb adagokban veszem otthonra a sört, sokkal olcsóbban jövök úgy ki, és összehasonlíthatatlanul olcsóbban, mintha kocsmába járnék. 3 € alatt iszodában nem kapsz sört, de egy tálca (aza 24) Ottakringer 16 €-ért a tiéd lehet. Nincs több kérdés. Ilyenkor, boltból hazafelé szerintem úgy nézek ki, mintha egy ghetto blasterrel sétálnék.

ghetto-blaster-300-100-300-70

Van egy srác, kollégáim haverja, néha beköszön nekik, miután végzett munkában. Múltkor is benézett. Már épp indulni készült, tétlábolt, nézelődött. Nagy, vastag, hosszú kabát volt rajta. Odalép hozzám, és fülembe súg valamit: „Kérsz csokit?” Olyan volt mint az óvodai oktatófilmekből a cukros bácsi. Mondjuk ő tényleg csokit osztogatott. És nem is volt rossz.

Nézzünk pár hosszabb sztorit.

Január végén kezdődött a nyelvtanfolyam. Tök jó. Több szempontból is. Egyrészt érzem, hogy javulok. Nem vagyok még olyan szinten, mint középiskola alatt, de jobb a németem, mint érkezésemkor. Másrészt ameddig a kurzusra járok, nem kell este dolgozni menni. Akkor van a nyelvóra is. Hehe.

német

A tanfolyam jó. Kellemes hangulat, nincs messze a lakásomtól, munkahelyemtől. Mondjuk itt semmi sincs messze ezektől, nem olyan nagy ez a település. Kb. 15-en vagyunk. Nem fogok mindenkit külön bemutatni, de van rajtam kívül még egy magyar srác, Dávid, aki futár a DHL-nél. Szóval ja, jó a tanfolyam, kár, hogy csak kb. 2 hónapig tart.

Február 3-án tartottam egy kis összejövetelt a kollégáknak, meg mentoromnak a lakásomon. Készítettem pár vendégváró falatot, kávé, nasi, iddogálás, kinek mi. Mutattam nekik képeket családról, Dunaszentmiklósról, helyekről, ahol jártam, stb. Koreánál járva, mutattam nekik egy kis K-popot is, szexidol koreai fiúbandákkal. Milena arcára kiült az undor, és a hányhatnék.

2016-soompi-awards-kpop-best-male-group

Nem mintha bántani akarnám a koreai pajtásokat, én bírtam őket, és kellemes emlékek fűznek az országhoz, de lássuk be, ez a stílus nem mindenkinek jön be.

Kicsit nehezen indult be a buli. Sabine jelezte, hogy mégsem tud jönni. Úgy volt, hogy a párja marad otthon a gyerekkel, de be kellett mennie munkába szombaton is. Milena lekéste a buszt, Bluminak meg focimeccse volt, csak későbbre ígérte, hogy befut.

ForeverAlone

Aggodalomra azért nem volt ok, később befutottak, és jó volt a hangulat. Főleg a pöckölés. Ez az a bizonyos ivós játék, amit a szakkoliban tanultam. Kemény volt a menet. A saját bőrömön éreztem, hogy kiöregedtem már ebből az iparból. De az is lehet, sőt valószínűbb, hogy csak a rendszeres edzés hiánya az, ami érződik. Mindegy, most már felelős tanárbácsi vagyok, nem 20-as évei elején járó bohém egyetemista.

December 6-án történt, mikulás napján, hogy készítettek velem egy rádióinterjút. Még valamikor november táján beszélgettem egy volt szaktársammal, Szilvivel, aki Pozsonyban, az ottani magyar rádiónál kötött ki. Egy délelőtti műsort visz, és mondta, hogy készítene velem egy interjút az önkénteskedésről. Izgalmasnak tűnt, persze, hogy belementem. Volt már elég sok szereplésem kisebb-nagyobb közönség előtt, de rádióinterjút még nem adtam. Kicsit izgultam, ez szerintem érződött is a hangomon. Nem tudtam előre a kérdéseket, de azért átgondoltam, készültem. Kicsit más volt, amire számítottam, talán ezért botlottam meg párszor. Attól féltem, hogy drogos haverom vagy az őrült nagyapó megint rákezd, és akkor majd az ő produkciójukat lehet hallani a rádióban, és nem azt, amit mondok. Szerencsére ez nem következett be. Lényeg az, hogy volt egy lehetőség, azokat pedig meg kell ragadni. Telefonon keresztül beszéltünk, természetesen nem utaztam el csak ezért Pozsonyba.

InfoEck megkért minket, hogy keressünk kapcsolatot helyi szervezetekkel, csoportokkal, és találjunk ki valami közös projektet, vagy munkahelyen belül csináljunk valami olyat, ami elüt a mindennapostól, és saját magunk kezdeményezzük azt. Kapunk erre munkaidőn belül heti (minimum) 3 órát. Már korábban is gondolkoztam egy műhelyen, ahol az irodalommal foglalkozunk, ehhez kollégáim találtak egy helybélit, akinek most fog megjelenni első könyve. Az egyik délután ezzel foglalkoztunk. A kicsiket céloztuk meg (8-10 éves korosztály). Jól kezdődött, de a végére teljesen elvesztették a kontrollt, mondhatni meghülyültek, úgyhogy idő előtt lezártuk a programot. Van még 1-2 ehhez hasonló ötletem, amit itt, a munkahelyemen tervezek megvalósítani, de először most egy másik kezdeményezés van terítéken. Van egy szervezet, ház, akármi Innsbruckban, ami eseményeket szervez a helyi magyaroknak. Láttam, hogy van egy rendszeres, havi rendezvényük, valami irodalmi est. Felvettem velük a kapcsolatot, felajánlottam szolgálataimat. Úgy is mondhatjuk, hogy itt folytatódik az Esti mese (Ilyen néven futott irodalmi szemináriumom a szakkoliban). Először azonban március 15, pontosabban 16 jön. Ekkor lesz megemlékezése az itteni közösségnek, és felkértek, hogy mondjak beszédet, tartsak előadást, komédiázzak, vagy valami. Pofázásban jó vagyok, az a szakmám. Állatidomár, akarom mondani pedagógus. Ebből élek. Dumálok, és elaltatom közben az embereket. Stand up az egész. Ez a blog is ilyen, csak gépelt formában.

Bár volt egy karácsonyi fejezet is a blogon, az itteni karácsonyi eseményekről még nem számoltam be, pedig azért volt pár alkalom, ahova hivatalos voltam. Említés szinten már volt szó a krampuszok táncáról, rohangálásáról. Páran beöltöznek, és advent ideje alatt, esténként van egy kis produkció. Marháskodnak, ijesztegetik (Ahogy azt Boborján mondta volt) az embereket, pirotechnika, stb. Schwazban a kollégákkal néztük ezt meg, Innsbruckban meg az önkéntesekkel.

Csoportkép

Schwazban volt egy olyan érzésem, hogy egy Lordi koncerten vagyok, mert szólt alatta a metal.

79896130306050326_lordi_cut

Blumi meg is említette, hogy Schwazban ez összefonódott a helyi metalzenei hagyományokkal.

Közben természetesen forraltboroztunk.

Glühwein

Innsbruckban az volt még jó, hogy beszélgettünk utána arról, hogy kinek milyen a meló. Azok között, akik hozzám hasonlóan ifjúsági centrumokban dolgoznak, nagy volt az egyetértés, hogy a legnehezebb része a munkának, a már szintén sokat emlegetett gusztustalan rap, amit a kölykök hallgatnak. Nem baj, egyik nap munkában én raktam be zenét, ami után beszart a laptop, és csak a legutolsó számot nyomta újra és újra. Ez pedig a First of the year volt a Skrillextől.

Nem tagadom, ehhez is kell gyomor, nem való mindenkinek ez, de legalább átérezték a helyzetem.

e2b

Karácsonyra visszatérve. Tettem sétákat Innsbruckban meg Schwazban is, körbefotózva őket karácsonyi díszben. Sőt, csináltam mindkettőnél egy éjszakai kört is, a díszkivilágítás miatt is, hogy azt is megörökítsem. Schwazban felmentem egy nagyobb domb, sőt talán már hegy tetejére, hogy onnan csináljak képeket az esti városról. Egészen félelmetes volt a séta odafelé. Elképesztően kihalt volt minden, sehol egy árva lélek, síri csönd, minimális világítás az úton. Szöulban éltem át egyszer egy ilyet, amikor kevésbé forgalmas, nyugodtabb városrészben kóvályogtam egy este. Ugyan ezt éreztem, akkora volt a csönd, annyira nem volt ott senki, hogy már szinte félelmetes volt. Néha lehetett hallani a házakból kihallatszódó köhögést, wc-öblítést, hasonlót, de ez csak félelmetesebbé tette az egészet. Mindegy, felértem a tetőre. Na, ott már volt zaj, hatalmas volt a cúg, szinte ledöntött a lábamról, alig bírtam tartani a kamerát. Szerencsére jól felöltöztem, nem volt gond. Lentről egyébként úgy tűnt, hogy van itt egy hatalmas fa, rajta hatalmas fényekkel. Részben ezért is jöttem, de amúgy marhára nem volt semmi extra.

Karácsonyról még annyit, hogy volt a város dolgozóinak egy közös vacsorája. Mivel önkormányzati intézmény vagyunk, mi is hivatalosak voltunk. Kellemes kis este volt, csinin berendezett teremmel.

IMG_20171221_181831

IMG_20171221_181837

Nem volt rossz a felhozatal, de azért ettem már jobbat is. Mindegy, ingyír volt. Van még itt egy kép a helyi adventi vásárról is. Csak hogy legyen itt még valami. Pontosabban az egyikről, mert a város két részén is voltak bódék.

IMG_20171214_152521

Egy januári szerdán kikért minket az InfoEck munkából, és körbevitt minket Innsbruckban. Nem városnézés volt, inkább tanulás, kapcsolatépítés. Olyan helyekre mentünk, akikkel társulhatunk a korábban említett program során (Amikor helyi szervezetteket kell keresni és közösen okoskodni valamit…). Pl. elmentünk egy öregek otthonába, ahol amúgy két önkéntes is dolgozik, bemutatták, hogy mit csinálnak, stb. Délután egy elég különös valamit látogattunk meg. Valami mini gój-kibuc, vagy kommuna, nem is tudom minek nevezzem. Hááát, ezt nem lájkoltam. Az idegenvezető ennek ellenére rokonszenves volt, látszott, hogy tiszta szívvel teszi a dolgát. Kevés dologban érhetünk egyet, de mindegy, hadd csinálják. Ő bajuk. Ha nekik jó így… Csak engem hagyjanak ki. Nem hiszem, hogy sok mindenben tudnánk kiegyezni. Egy későbbi fejezetben erről talán még lesz szó.

A hivatalos program itt véget ért. Volt egy vacsora a városban, ahova meghívtak minket. Adakozás alapú beugró, és jótékony célra megy a pénz. Ez jól hangzik, menjünk. Viszont volt még egy kis időnk a kezdésig, úgyhogy bementünk egy helyi kézműves söröket áruló kocsmába. Bitang drága volt, nem is ittam kettőnél többet, de ó, te jó ég! Mennybe mentem. Nem tudom, hogy ittam-e már valaha olyan jó sört… Nagyon megkérik az árát, de egyszer még legalább visszamegyek. Aztán jött a vacsora, de a kaja nagyon nem volt jó. Ghánai cuccokat főztek, mert az ipse egyszer járt ott, és nagyon tetszett neki. Vagy nem siekrült jól reprodukálni, vagy csak egyszerűen nagyon távol áll az ízlésünktől. Arról nem is, hogy a halból életveszélyes szálkák lógtak ki. Olyan volt, mintha a szálkának lenne hala, és nem fordítva. Sebaj. Elindultunk a pályaudvar felé, ekkor vette kezdetét az a hógolyózás, amiről az előző fejezetben írtam. Úgy látszik ebből tényleg nem lehet kiöregedni. Egyetemen beszéltünk az egyik órán erről. Random feljött egy téma, hogy mi van akkor, amikor óra közepén leesik a hó, és mindenki megőrül, ki akarnak rohanni, hóembert építeni, hócsatázni, stb. Mondom ez inkább csak a kisebbeket érinti, nem? Tanár rámnéz. Talán majdnem konzulensem volt az, Borosán tanárnő. „Úgy gondolja?” Aztán elmondta, hogy ő pályafutása során nem ezt tapasztalta. Igaza volt. Este, még a vacsora előtt egyébként megkértek minket, hogy mondjunk valamit, milyen volt a nap. Hát mondom figyeljetek, nem kellett munkába menni, és ingyen volt az ebéd, úgyhogy nem panaszkodom. Leonardo megszólal: „Látom te egy gyakorlatias ember vagy…”

Úgyhogy ennyi, nagyjából ezek történtek velem mostanában, december óta. Utóbbi időmben tört rám egy kis feszültség. Állandóan talpon voltam, olvastam az útikönyveket, nagyon ki akartam/akarom élvezni a tél hátralevő részét. Meglátogatni mindent, amit csak lehet, eljutni minél több helyre. Rohanás, hajsza. Kezdtem túlizgulni a dolgot. Koreában is jártam így. Mindent látni akartam, mindent megtapasztalni, mindent megtanulni, kutatni, felfedezni, megismerni, mindent, mindent. Aztán jött egy idő, amikor nem bírtam tovább. Annyira kész voltam, mint a fejezet elején említett pénteki napon. Úgy látszik igaz az, amit a blog első fejezetében írtam. Sőt, ilyesmiről beszéltem búcsúlevelemben a kollégiumi újságban is. Van, ami nem változik. Tetszik vagy sem, velünk marad, újra és újra feltűnik. Ez az én keresztem, ez a mindent megismerni akarás. Mohóság. Legnehezebb dolog számomra: lemondani. Amit elkezdtem nem befejezni, otthagyni. Beérni 90%-kal. Ez okozott fejfájást nekem mostanában. Nincs elég idő. Amúgy is rámomlott január közepe körül az elcsúszás-cunami, sok-sok munkahelyi, háztartási, meg egyéb teendővel. Ehhez jönnének még hozzá a dolgok, amiket elterveztem, amiket felírtam a listára, hogy megteszem, megnézem, megmászom, stb. itt Tirolban. Nem fog ez így menni. Munka, nyelvtanulás, blog, edzés, lakás fenntartása, szociális élet, tiroli téli látnivalók. Sok, túl sok. Mindegy. Lényeg az, hogy be kell érni kevesebbel. Egyik napra is terveztem egy kirándulást, de az ágyból alig bírtam kikelni. Tényleg nagy volt a hajsza, a túlizgulás, a túlpörgés. Volt, hogy már szinte kávét hugyoztam. Úgyhogy mostantól megpróbálom megint a lehetetlent: nyugi. Úgysem fog sikerülni. Tart majd pár hétig, aztán kezdődik minden előről. De addig legalább kipihenem magam.

Sokan sokszor mondták már, de tényleg igaz. Az eleje nehéz. Nehéz elkezdeni, megtalálni a helyünket az itteni viszonyok között. Aztán amikor eljön a félidő (ami nálam rohamosan közeleg), akkor az ember megijed. Hogy jutottunk ilyen gyorsan idáig? Ezt élem most. Annyi mindent lehetne még csinálni, annyi lehetőség van ezen a világon, és azon belül itt, Tirolban is… 10 élet is kevés arra, hogy mindent megismerjünk. Ahogy az egyik tanárom mondta, a középiskola egyik mumusa, ZeKornél: „Minél többet tanultam, egyre inkább arra jöttem rá, hogy milyen keveset tudok.”

Szóval ja, volt most egy kis feszültség január-február fordulóján. Félidőben általában egy kicsit besokkal az ember. Elege van a munkából, elfárad, elkezd hiányozni az otthoni közeg. Ehhez jött hozzá, hogy újra szembe találtam magam azzal, hogy nem lehet mindent elérni, amit szeretnék. Úgyhogy most nagy levegő, és nyugi. Talán pont a legutóbbi, tegnapi kiruccanásom, ami nagyon jó volt, annak sikerült lenyugtatnia. Talán elmondhatom, hogy nyugodt szívvel, pihenten, tiszta fejjel, békésen, feszültségtől mentesen fordulok rá a tél hátralevő részére.

06-Bajtársak

 

Melyben a szerző barátokra lel az Alpok lankái közt

Nemrég láttam egy képet a Facebookon. Egykori kollégiumom lakói Miri szülinapját ünnepelték. Ilyenkor általában szomorú leszek, elszorul a szívem, akár a Batmanről és a 303-ról, akár az MPTA-ról és a B/109-ről van szó. Az otthonom volt az a két kolesz. A szomorú az, hogy visszaút se nagyon van. Az egyetemnek vége, ha otthon lennék, sem tartoznák már abba a vérkeringésbe.

Disznóvágás

Csendes hétvége, Tata, 2017

Talán mondtam már, de hiányoztok srácok, tényleg. Jó volt veletek! (A két kép egyébként sokat elárul a két kóter különböző stílusáról, hangulatáról, meg az ottani életről.)

Hogy jön ez ide? Annak ellenére, hogy búskomorkodom, itt is egy egész izgalmas társaság jött össze. Őket is komálom, meg hát azért elég hálás is lehetek… Kinek adatik meg ennyi minden? Bármerre járok, famulusok, cimborák a világ különböző pontjain, a világ különböző pontjairól. Sokan vagyunk itt is, és nem lehet arra panaszkodni, hogy nincs kivel közös programokat csinálni, de ez nem jelenti azt, hogy ne hiányoznának az otthoniak. Vígaszdíj lehet, hogy a jelenlegi kompánia is elég színes, aranyos, kedves emberkék alkotják. Mondjuk tőlük is el kell majd válni egyszer, de mielőtt mélydepresszióba esnék és felvágnám az ereimet, ismerjük meg őket, és közös kalandjainkat közelebbről!

Mentoromról már szóltam, ő Milena. Egy lengyel lány, aki korábban szintén önkéntes volt. Pár hetente összefutunk. Voltunk már sétálni Innsbruck határában, a hegyekben, aminek a végén betértünk egy hüttébe. Aztán egy másik alkalommal elvitt a város egyik nevezetességébe, a 3600 Bar nevű helyre, ami egy kilátó és egy iszoda keveréke.

360 Bar-04

Ezen a helyen található a világ legfaszaribb budija. Az említett bár egy pláza tetején van. Nincs külön WC-je, a bevásárlóközpontét kell használni. Ezzel még nem is lenne a gond, de tekintettel arra, hogy mind a pláza, de főleg ez a kávézó egy elég kulák hely, visszatetsző, hogy kiemelkedően magas belépője van a klozetnak, ráadásul az sem működik, hogy az aprót elszórod, mert a legkisebb érméket nem fogadja el az automata!

Volt egy előadás, amin besegítettem többedmagammal az InfoEcknek. Erről majd később. Lényeg az, hogy viszonzásul kaptunk egy jóféle csokit, meg belépőt egy tetszőlegesen kiválasztott előadásra az irodával szemközti moziba. A Mountain című dokumentumfilmet választottam, ahova szintén a mentorommal mentem el.

http://www.imdb.com/title/tt6203570/

A film a hegymászás történetét meséli el, bemutatja az első expedíciókat, extrém sportokat, próbálja megismertetni a nézővel a hegymászók filozófiáját, motivációit. Számomra mégis inkább egy fantasztikus képes-zenés utazás volt, köszönhetően a nagyszerű felvételeknek, és az Australian Chamber Orchestra (Ausztrál Nemzeti Kamarazenekar?) szerezte zenének. Sokszer nem is figyeltem a narrálásra, csak élveztem a látványt. Volt valahol mögöttünk egy idős házaspár, akik végigsuttogták az egészet. A suttogásnak ez az a jól ismert fajtája volt, amikor próbálkozik az ember, de igazából hangosabb, mint normál esetben.

És most jöjjenek a tiroli önkéntesek! Végső soron róluk szól ez a fejezet. Nem is tudom, hol kezdjem. Elég sok hivatalos és elég sok nem hivatalos találkozónk is van. Heti egy minimum. Előadások, reflektív, tapasztalatgyűjtő/kibeszélő alkalmak, kirándulások, minden. A csapatunkhoz tartoznak ugyebár a mentorok is, akik gyakran ex-önkéntesek, ők is szerveznek havonta egy alkalmat. Forraltborozás, krampuszok táncának megtekintése (Majd erről egy másik fejeztben részletesebben), Knödelfest, stb.

Az első olyan alkalom, ahol igazán egymásra talált a társaság, az egy év eleji csapatépítés volt, októberben. Nösslachjoch. Ez volt a neve a hegynek/hegyi hüttének, ahol töltöttük a napokat. Tök jó volt, nem volt ott semmi és senki, csak mi, meg a természet. Hihetetlen miféle alakokat fújt össze az EVS hurrikán a dombtetőre. Oriali, egy bolondos spanyol-bolgár kettős állampolgár, akiből mindent kinéznék, csak azt nem, hogy kriminológus, és a PhD-t hagyta ott az EVS-ért. Aztán itt van nekünk Leonardo, az olasz filozófus. Mármint szó szerint, tényleg azt tanult az egyetemen. Echte Italiano. Erről úgy győződtem meg, hogy a három olasz vallásból (Azzurri, azaz a nemzeti tizenegy; Ferrari és F-1; gasztronómia) egyet legalább szeretnie kell. Kettőt is kiemelt figyelemben részesít, a Ferrarit és a kajákat, úgyhogy ő mindig kellemes beszélgetőtársam. Humorérzéke is van. Megkérdezték tőle, hogy mi a legkedveltebb sport, nemzeti sport Olaszországban. A következőt felelte: „Nézni, ahogy más dolgozik”. Folytatva a sort, van egy meglepően intelligens lány, aki amúgy fizió szakon végzett, de szabadidejében Nietzsche-t és Schopenhauert olvas, ő Dovilė, Litvániából. Mármint nem az a meglepő, hogy egy litván önkéntes intelligens, hanem, hogy vannak még emberek, akiknek az agya többet képes feldolgozni Berki Krisztián herevasalásánál. Berki úrról eszembe jutott valami.

Berki Krisztián

Hadd mutassam be Linkát, a Szovjetúnióból, ő uralja a szelet, akarom mondani Stefan, vagy inkább Стефан Bulgáriából. Olyan hangja van, hogy azt gondolod róla, épp most kevert bele három feldarabolt hullát a betonba. Technikai okokból mondjuk ő pont nem tudott velünk jönni a hegyre. Egy plüssmackónál is aranyosabb francia kislány, Viviane, imádnivaló akcentussal. Technikai okokból mondjuk ő már pont hazautazott. Jack, az ír. Pont ilyennek képzelsz el egyet a focidrukkereik alapján. Hárman vagyunk magyarok. Nemzetiségünkön kívül közös bennünk, hogy mindhárman tanárok vagyunk. Pontosabban Anita és én már végeztünk, Klára az önkéntesség után kezdi majd az egyetemet. Lehetne még hosszan folytatni a sort, de haladjunk inkább tovább.

Jól elvoltunk a hegyen, tényleg volt értelme a csapatépítésnek. A táj pedig nagyon szép volt. Fent volt hó bőven, ahogy haladtunk lefelé, ez fokozatosan eltűnt. Apró falvak, falvacskák, elszórva 1-2 szép, nagy parasztház, Gasthof. Nagyon tetszett, szinte fájt visszajönni az Inn völgyébe, holott ez sem csúnya, legkevésbé sem, de nem versenyezhet az igazi hegyi környezettel.

IMG_1569

IMG_0197

IMG_0231

Már beszéltem arról az alkalomról, ahol besegítettünk, és kaptunk érte csokit, meg kupont. Ez volt az InfoAbend, ahol kb. az InfoEck mutatta be magát, az Erasmus+ programot, az EVS-t, stb. Mondhatni nyílt nap. Egyrészt egy büfét vittünk, mindenki készített valamit otthon, és hozta magával, másrészt ott voltunk élő, megfogható, megszagolható példaként, hogy milyen az az EVS önkéntes.

IMG_0356

Az estében az volt a vicces, hogy egy nyugdíjas nagypapát, meg pár kósza betévedt diákot leszámítva, szinte az összes vendégről kiderült, hogy egyben előadó is, és azért jött, hogy bemutassa a saját maga által vitt projekteket. Mindegy, jól éreztük magunkat, a mozijegyért pedig, mint ahogy fentebb írtam, bőven megérte. Ja, meg asszem ekkor vettem át egy apró nyereménycsomagot is. Volt egy fotópályázat, én is küldtem be anyagot. Nem én lettem a nyertes, de egy másik helyen felhasználták az én képemet is, így kaptam pár jópofa cuccot. Pendrive, matrica, USB lámpa, stb.

Decemberben szerveztünk magunknak egy közös mikulásozást, batyus vacsorával. Telfsben találkoztunk, ahol 3 önkéntes is dolgozik. Én többek között egy házi készítésű csiliszószt vittem magammal. Szerintem nem lett különösebben erős, a többieknek nagyon más volt a véleménye róla. Elsőnek Cheyenne próbálta kis, és prüszkölt utána percekig.

Weakness disgusts me

Hamarabb léptem le, mint szerettem volna. A többség ottmaradt éjszakára, de nekem másnap jelenésem volt, meg elég fáradt is voltam. Aztán egy olasz lány is menni akart, igaz korábban mint én, de úgy voltam vele, hogy illő lenne nem elengedni egyedül, úgyhogy inkább elkísértem. Busszal mentünk Innsbruckig. Nagyon fura volt, tisztára olyan érzésem volt, mintha egy otthoni volános járaton ülnék, Tata és Dunaszentmiklós között. Mivel több mint húsz éve járom azt a vonalat, csukott szemnél is tudom a busz sebességéből, bevett kanyarokból, stb. hogy hol járunk. Akkor és ott sötét volt, a tájat nem láttam, de valamiért tényleg érezni véltem az otthoni vidéket. Gyönyörű éjszakai hóesésre érkeztem meg Schwazba. Nagyon lassan sétáltam, és direkt egy hosszabb, vargabetűkkel tarkított utat választottam, hogy élvezzem a nagy szemekben hulló hó látványát az óváros utcáján.

Volt egy Goodbye, EVS! elnevezésű összejövetel is. Azért goodbye, mert vannak változások ezzel a programmal kapcsolatban, lehet, hogy más lesz a neve, és kicsit más a lényege, profilja, de ezt most hagyjuk. Arra kértek minket, hogy ha akarunk, tartsunk előadást, prezentációt, beszéljünk arról, hogy nekünk mit jelent ez az egész, mire jó, miért csináljuk, ilyesmi. Az enyém olyan jól sikerült, hogy (ha jól értettem) utánam már nem is nagyon akartak felszólalni. Ez lehet jó is, rossz is, ki hogyan értékeli, engem azért eltölt némi büszkeséggel.

Múlt héten is volt egy hivatalos alkalom, amiről szintén majd egy másik passzusban szólok, most csak annyit, hogy este, amikor végeztünk, és sétáltunk vissza a főpályaudvarra, egy marha jó hangulatú hógolyózás vette kezdetét. A lavinát én indítottam, amikor sunyi módon, úgy tettem, mintha valamit mondani szeretnék Anitának, de szerencsétlennek csak egy nagy hógolyó jutott osztályrészül a pocakjába. Aztán elszabadult a pokol. Jó volt kezdeményezőnek lenni, meg látni, hogy ez itt tényleg egy csapat.

Nem csak mi, tiroliak vagyunk önkéntesek Ausztriában. Az ország többi táján is dolgoznak sokan. Tapasztalatcsere, fejtágítás, meg hasonló dolgok miatt volt egy míting Bécsben. Persze nem egyszerre volt ott az összes osztrák önkéntes, hanem csak páran, vegyesen különböző helyekről, és különböző munkahelyekről. Tirolból négyen voltunk. Cheyenne, Klára, Mariana, és én. Találkoztunk ott többek között Elivel, a cserkésszel, aki északi szomszédunkból érkezett, és valahol Ausztria déli részén dolgozik. Joana, Porugáliából, aki az én reicprokom. Vagy inkább inverzem. Ő tanár szeretett volna lenni, végül pszichomókus lett, én pszichomókus szerettem volna lenni, végül tanár lettem. Ja igen, kaptam egy szobatársat is ezekre a napokra. Én érkeztem meg elsőnek. Kopognak, bejön egy szemüveges, velem nagyjából egyidős srác. Németül beszélgettünk. Megkérdezte, hogy honnan jöttem. Mondom Magyarországról. „Jó, akkor beszéljünk magyarul!” – jött a válasz. Márknak hívják a komát.

WhatsApp Image 2017-11-23 at 20.54.58

Volt egy városnéző délutánunk, esténk. Kaptunk egy kis feladatlapot is, ami segített felfedezni a várost. Volt egy nagyon jellegzetes dolog. Kisebb csoportokat kellet alkotni, de a tiroliaknak nem engedték, hogy együtt legyenek. Ez mutatja az InfoEck erőfeszítéseit, szervezettségét, profi munkáját. Visszacsatolás arról, hogy tényleg jó csapat vagyunk. Abban maradtunk, hogy én Márkkal megyek. Párat megoldottunk a lapról, de inkább csak sörözgettünk. A vicc az, hogy pont osztrák/német söröket nem ittunk. Először egy magyar helyre tértünk be egy Soproniért.

IMG_0319

Soha nem fizettem még ennyi pénzt egy korsó Soproniért… Aztán egy pofás ír klubba tértünk be. Láttuk, hogy a többiek poénkodnak, mi is küldtünk nekik egy képet, ahol szenvedést imitálunk a túl lassan érkező Guinness miatt.

WhatsApp Image 2017-11-22 at 16.29.48

Egyébként a feladatlapon voltak töris kérdések is, meg a várost járva, a tréning vezetői is beszéltek erről-arról. Ezek közül azért elég sokra tudtam reflektálni. Ezen a téren is tudtam alkalmazni az egyetemen tanultakat. Jó dolog érteni valamihez.

Este elmentünk egy kareoke bárba. Két számot én is „énekeltem”. Elvis Presley és Johnny Cash volt a terítéken. Készült róla felvétel is. Elég kiábrándító volt visszanézni. Nem ittam semmit, eskü. Pontosabban igen, de nem álltam befolyásoltság alatt, csak újfent rájöttem, hogy a tánc és az ének nem az én műfajom. Úgy mozogtam, mint egy vemhes koca (Kifejezés tőle: Andy McNab), a hangomat inkább hagyjuk. Egy gyors kitérő. Asszem a Zsilett mondta ezt középiskolában: „Sok hangszert kipróbáltam már. De rájöttem, hogy az én szerem nem a hangszer, hanem az élelmiszer.”.

IMG_0338

Magáról a tréningről sok mindent nem tudok/akarok mondani. Az ilyenkor szokásos ügymenet. Flipchart, okoskodás, stb. Hagyjuk ezt inkább. Amit még kiemelnék az az, hogy a többi, nem tiroli osztrák is poénkodott azon, hogy hát igen, azt a dialektust nem könnyű megérteni. („Ott van dialektus? Nehéz megérteni? Tényleg?”) Uccsó nap, mielőtt leléptünk, összefutottunk a következő csoporttal, köztük néhány tirolival. Megint az látszott, hogy a koordináló szervezetünk, Erikáék jól végzik a munkájukat, és mi magunk is teszünk ezért, mert egyből odamentünk egymáshoz haverkodni, míg a többiekről ez nem volt elmondható. Ja, és a koordináló szervezet dicséretéről jut eszembe, asszem a küldőszervezetemre (Five) sem lehet panasz. Sok téma, amit átbeszéltünk a tréning során (Biztosítás, jogok/kötelezettségek, youthpass…) semmi újat nem mondott nekem/nekünk, mert mi azt a felkészítés alatt már kiveséztük. Sokaknak ilyen nem is volt.

Miután végeztünk, én még maradtam egy éjszakára Bécsben. Egy régi osztálytársammal találkoztam, Olivérrel, aki Bécsben melózik. Először átugrottam a hostelbe, a szobáért, amit foglaltam, utána mentem a haverhoz. Az első órákban csak panaszkodott. Egy metrómegállóban futottunk össze, egyből rá is kezdett.

  • Húzzunk innen, de gyorsan, undorító, koszos, mocskos ez a hely. Most vittek el a zsaruk egy drogost. Már megint! Ez itt nem a plebs, ezek a helóták! Mit csinálsz, hülye vagy? Ugye nem képzeled, hogy leülünk? Ki tudja ki/mi ült rajta előttünk. Múltkor meg még rám is másztak, elkezdtek simogatni. Mit csinálsz, hülye vagy? Nehogy kapaszkodjál! Ki tudja ki fogta meg előtted. Nagyon koszos! Ne kapaszkodj, egyensúlyozz! Nehogy kinyisd az ajtót, majd valaki megcsinálja helyettünk! Jó, most mehetünk. Egy kutya. Mit keres itt egy kutya? Nem csinál mást, csak ideszarik. Bár igazából az a fertőtlenítés. Vigyázz hova lépsz! Látod ott azt a foltot? Ki tudja mi az? Lehet, hogy odaköpött valaki! Ki kell kerülni mindent. Mi ez a sok ember, honnan jön ez a sok ember? Inkább várjuk meg a következőt! Miért ilyen keskenyek a járdák? Hogy lehet így elférni? Kerülgetni az embereket, meg mindent! Egy babakocsi. Mit keres itt egy babakocsi? Már megint nem lehet elférni!

Úgy mozgott, mint egy hadirokkant, mint egy lassított felvétel. Tyúklépés, és a zsebkendőt is fél óráig forgatta a kezében. A Sparban a felső zacskót odébbdobta, a következőt használta inkább, és az italos dobozok mocskosságáról is anti-ódákat zengett. Ahova mentünk, az amúgy egy tényleg szebb és tisztább, de inkább legyen szép és tiszta környék volt. Egy kifejezetten fancy étterembe vitt el, kicsit hülyén is éreztem magam. Elegáns hely, ő melóból jött, rajta ing, meg öltöny, rajtam plebejusöltözet, Star Wars The Old Republic póló, meg bőrkabát. Amúgy tényleg jó volt minden, ráadásul fizette is a számlát. Vacsora közben meg után a régi középiskolás emlékekről beszélgettünk, meg, hogy mit tudunk az egykori osztálytársakról.

Mielőtt visszaérkeztem a hostelbe, egy ismerős kabát suhant el előttem az utcán.

  • Márk! – kiáltottam fel.

A másik magyar önkéntes, aki szobatársam volt, szintén abban a hostelben éjszakázott. Sőt, kiderült, hogy rajtunk kívül még valaki van itt a csoportunkból. Egymástól függetlenül kötöttünk ki itt. Másnap kora reggel mentem vissza Schwazba. A RailJet egyébként nagyon fasza volt. Precíz, tiszta, pontos, gyors, kényelmes, jó a wifi. Megéri az árát. Elhaladtunk Kufstein alatt, láttam is a várat, aminek Kazinczy a vendégszeretetét élvezte pár évig. Útközben meg Vinkó József egy remek könyvét olvastam. A címe Konyhamalac. Alcíme szerint „Gyomortörténetek”. Publicisztikák, kritikák a gasztronómia világából, éttermekről, séfekről, híres ételek történetéről, ilyesmi.

Wörglben átszállás, pont elértem. Schwazba megérkezve konstatáltam, hogy minden oké és minden változatlan. A várost még mindig kellemes szarszag öleli körbe időnként. Hiába, hegyek, tehenek, legelők, szag alászáll, értitek. Nem sok kedvem volt még aznap este dolgozni, de jó volt a hangulat. Munkatársak megköszönték a sütit, amit még az előző héten hagytam ott nekik, meg látszott rajtuk, hogy örömmel látnak újra maguk között. Úgy tűnik minden rendben.

Most vasárnap újabb közös program. Síelni visznek minket. Pontosabban tanítani. Jó lesz, már várom!

Szóval ja, szép és jó itt minden. Vannak itt is cimbik, akikkel el lehet tölteni a szabadidőt. Csak van egy kis bökkenő. Pont akkor, amikor elkezdem jól érezni magam, és örülni az itteni társaságnak jön a surprise buttsex, szárazon, síkosító és fájdalomcsillapító nélkül, egy kép formájában, ahol a régi barátaidat látod, akik nagyon jól érzik magukat, ugyan úgy, mint a régi szép időkben… csak már nélküled.

De hát ez van, ilyen ez a játék, amit életnek hívnak. Menni kell tovább.

05-Ulli o’clock

Melyben a szerző szórakozni indul, és megismeri a helybéliek mulatozási szokásait…

Alkohol. Különös cucc ez. Kismértékben gyógyszer, nagyban pedig orvosság. Vagy nem így van? Eszembe jutnak egyetemi tanárom szavai is, aki amúgy borász, és a bortörténet a szakterülete. A bor csodás, mert képes összehozni embereket, jó hangulatot teremteni, de ha eltúlozzuk, akkor méreggé változik és borzalmas dolgokra képes. Ennyiből talán már ki lehetett találni, hogy most az iddogálásról, az eddigi bulikról lesz szó.

Kezdjük is egyből a cím ismertetésével. Ulli a tulajdonosa egy helyi kocsmának, ez az Ulli’s. Két kollégám, meg az ő haverjaik törzshelye. Időnként én is betérek oda. Munka után szokta mondogatni Leo, hogy Ulli o’clock, tehát itt az ideje a kocsmázásnak, meglátogatni Ullit.

IMG_20180115_114531

Valamikor az önkéntességem kezdetén, egy pénteki napon voltam ott először, egyből odamentünk meló után. Nem volt rossz, csak az a rohadt bagó már megint. Mindenki füstöl ott, és nagyon undorító számomra ez a szag. Annyira örülök, hogy Magyarországon már nincs ilyen. Napokig szellőztettem a ruhámat az erkélyen utána. Ezt, meg az árakat leszámítva amúgy jó volt. Nem olyan különösen drága, csak az önkéntességhez képest az. Meg ugyebár Ausztria amúgy sem egy olcsó ország. Mindegy. Meghívtam a munkatársakat egy sörre, meg egy rumra. Nem volt olcsó, de az ilyen dolgokat meg kell lépni. Főleg az elején. Aztán kihívtam őket, az utcára, hogy akarok mutatni valamit. Nálam volt a táskám, abba meg a laposüveg, úgyhogy adtam nekik belőle. Szerették, kihívták pár haverjukat is, nekik is ízlett. Ja, szóval alapvetően jó szokott lenni a hangulat, csak nem akarom az összes pénzemet elverni sörre, ami ráadásul hizlal is, meg nem lájkolom, amikor az összes ruhámat ki kell mosnom azért, mert leugrottam pár italra. Azóta azt csinálom, hogy először hazamegyek, szennyesből kikeresek valami koszos göncöt, és abba megyek vissza. Legutóbb csak egy órára voltam lent, de még a zsebkendőm is füstszagú lett. De az is lehet, hogy én vagyok túlérzékeny, lévén nem dohányzom, nem vagyok hozzászokva, és minden apróságon felhúzom magam. Egyébként pont ez a legutóbbi időpont során akartam blogolni, megírni ezt a fejezetet, csak elcsábítottak. Mondom jó, megyek, egye fene, rég ittunk már közösen. Aztán jól elkerültük egymást. Egyikük mégsem jött, a másik meg pont zárás előtt esett be, de én addigra már leléptem.

Egyébként ez egy jó lehetőség arra is, hogy megismerkedjek a helybéli tagokkal. A bécsi tréning során (következő fejezete) volt egy ilyen feladat, hogy tanácsokat kellett adni egymásnak, felírni a lapra a válaszainkat. Erre a kérdésre, mármint, hogy hogyan teremtsünk kapcsolatot a helyi alakokkal, csak egy szót írtam: alkohol.

Valamikor november elején éreztem azt, hogy igazán hasznos tagja lettem a munkahelyi közösségnek, és hozzá tudok járulni a sikeres munkához. A koncertet terveztük-szerveztük és kérdezték, hogy milyen ötleteim vannak, milyen italokat szolgáljunk fel. Végre hasznosíthattam mindazt a tudást, amit az egyetemen és a kollégiumban szereztem meg. Blumi, Leo, meg én voltunk, vihogtak rendesen amikor soroltam a javaslataimat. Másnap, vagy pár nappal később főnökasszonynak is tettem erről említést. „Igen, láttam” – sóhajtott nagyot, fejét csóválva.

Nem sikerült rosszul az első buli. A koktélok működtek. Úgy-ahogy. Attól függ, mi volt a cél. Ízleni nem nagyon ízlett nekik, de ki az, aki a szeszt az ízéért issza? Beütni viszont beütött, nem is kellett nekik sok. Sőt, kifejezetten kevés is megtette a hatását, nem igazán bírták a kiképzést.

Weakness disgusts me

Vicces volt, amikor a termet rendeztük be. Letakarták a munkatársak a vészkijáratot jelző világító bigyókat. Mondom te, nem azért, hogy kötekedjek, de ha kijön a hatóság, akkor ezért megbüntet, nem? „Nem ez lesz a legnagyobb bajunk, ha kijön a hatóság…” – jött a válasz. Mondom akkor jau.

Azóta megvolt a jubileumi második koncertem is, pont akkor, amikor jubileumi második hónapból léptem át a harmadikba. Az sem volt rossz, de nem adtak annyi borravalót, mint legutóbb. Nem mintha láttam volna abból valamit… egyik munkatársam szerintem beszórta a kasszába a többi zseton köze. Mindegy, úgyis csak elittuk volna. Ha nem mondtam volna, akkor ezeken a koncerteken bulikon, csapos, pultos szoktam lenni. Meg persze előtte-utána, meg akár közben is takarítás/tereprendezés. Nem olyan rossz, de kellemesebb időtöltést is tudnák találni szombat éjjelre annál, hogy részeg emberekből csinálok még részegebbet. Íme a mi kis csapatunk:

DSC07274

Szóval nekem ez inkább meló, mint buli. De van benne valami igazán jó: ingyenes fogyasztás. Főmunkaidőben pénzért piálni, meg előtte napon letesztelni az árut azért annyira nem rossz dolog.

Koncert után, vagy másnap (aznap) amikor alvásból felkelek kicsit zsong a fejem. Nagy hangzavar, kiabálás, hogy megértsük egymást, talpalás az éjjel, stb. Olyan, mint amikor először kaptam be nagyobb pofonokat fejre bokszoláskor. De ezt is meg lehet szokni. Decemberben elvileg blues night volt az elnevezése a bulinak. Minden volt, csak blues zene nem, amit sajnálok, mert azt komálom. Lement ez is, a végén rágyújtottak. Eldöntöttem, hogy jó, akkor most lépek. Mondtam már, hogy utálom a füstöt? Felmegyek az irodába, keresem a melegítőmet. Nem kapcsoltam lámpát. Valami megmoccan mellettem. Egyik koma ott aludt. A szívbaj jött rám. Felkeltettem, mert pont a pulcsimon feküdt. De legalább jól felmelegítette. Fél 5 körül kiléptem az ajtón és egy jó nagy „Jajj, te kurva élet!” felkiáltással az Innsbruckerstraße felé vettem az irányt a szép óvároson keresztül.

A „rendes” munka közben is voltak vidám pillanatok. Karácsonyi időszakban, amikor volt egy szusszanásnyi szünet, valamelyik kollega mindig kirohant a vásárra forralt borért. Írtam már erről a jelenségről, van úgy, hogy 30 percekre lelépnek a gyerekek, aztán visszajönnek megint. Csak ültünk, ittuk a bort, néztük egymást, ami megint nem túl rossz, de ezt az időt, akkor már inkább valami hasznosabbal tölteném, ha már nem kell dolgozni. Egyik munkatársam meg 2 bögre Glühwein után már elfáradt.

Weakness disgusts me

Aztán ahogy lenni szokott, a kis intermezzo után megint jött egy csorda kölök. Így szép ez a játék.

Amikor a korábban már említett konferenciára készültünk, az udvaron söpörtem. Sabine jött felém fájdalmasan és szomorúan jajgatva, valami furcsa dolgot hozva a kezében. Első látásra nekem egy teleszart zokninak tűnt, ami valami vandál állat műve lehetett az előző esti koncertről, de nem az volt, holott nem lett volna nehéz elhinni. Egy madár volt az, ami nekirepült a szomszéd zeneiskola üvegfalának.

Következő hétfőn, a konferencia vége után, amikor már minden vendég lelépett, és már mindennel végeztünk, a pultnál üldögéltünk és beszélgettünk. Sabine feltűnően vidám volt, ő ajánlotta fel nekünk, hogy igyunk valamit. Mondjuk meg is értem, 8 napja voltunk talpon, az utolsó 4 kifejezetten kemény volt, és hétvégére esett, ráadásul fontos, komoly, melós dolgok voltak ezek, de sikerült összetartani a csapatot, és minden lement gond nélkül. Szóval mondta nekünk, hogy maradt még whisky, itt a fasza kölcsönzött nagyüzemi kávégép, igyunk ír kávét, ha úgyis azt emlegettük. Mondjuk ő pont nem, mert ő nagyon ritkán iszik csak, de nekünk lefőzte a kávét, én lementem a pincébe a whisky-ért, és töltöttem a többieknek, amíg azok vacilláltak. Rendesen meglöttyintettem, meg is lepődtek. Mielőtt kezdtük ezt a napot minden bajom volt, rossz volt az ébredés, fájt mindenem, írtam is erről korábban, de ott az asztalnál iszogatva nagyon jó volt.

Irish coffee after work

Vidáman kibeszéltük az elmúlt napokat, ittunk, néztük a hóesést. Aztán lehúztam a maradékot, és úgy, ahogy kell, egy ilyen mozgalmas hétvége után szépen kicsekkoltam. Szalutáltam, összevertem a sarkamat, majd felkiáltottam:

„Happy to be of service ma’am! Sgt Pénzes of the 1st Hungaryan Battalion signing out!”

Szépen, lassan sétáltam haza. Épp sötétedett, nagy szemekben hullott a hó. Sajnos elég sok elolvadt már, reggelhez képest, de így is jó volt, az összes akkori nehézség ellenére. Koreában is volt ilyen, és írtam is róla, hogy vannak pillanatok, amik segítenek átlendülni, amik „életben tartják az embert”. Na jó, kikeresem azt a részt… Vendégszöveg következik A Sápadtarcú blogról:

„de mindig történt valami ami tartotta bennem a lelket. Az áruházban teljesen váratlanul, villámcsapásszerűen leszólít az egyik pultos, angolul. Edwin a mosókonyhából átzörög nekem a konditerembe (Közös üvegfal.), int és köszön, miközben nyomom a reggeli edzést. Srácok távolról köszöntenek az ebédlőben, és amikor elhaladunk egymás mellett, lepacsizunk. Ezek életmentőek voltak. Megint egy hasonlat a már korábban említett szerző, Andy McNab könyvéből. Az akciójuk befuccsolt, az irakiak elkapták őket. Pontosabban hárman meghaltak, egy megszökött, négyüket elkapták. Épp vitték McNabot egy iraki fogdába, vallatásra, amikor meglátta az udvaron az egyik társát. Őt már kihallgatták, és piszkosul ellátták a baját, szinte mozdulatlanul feküdt a földön, viszont amikor meglátta társát, rámosolygott. Az író a könyv végén azt mondja, hogy ez adott neki erőt ahhoz, hogy kibírja, és végigcsinálja, ne törjön meg a vallatás során. Persze nem volt itt semmi háborús környezet, vagy kínzás, de a példa alapja ugyan az.”

Itt akartam még írni a pöckölésről is. Ez egy ivós játék, amit a szakkoli nagyjai találtak ki. Valamelyik koncerten akartam ismertetni a néppel, de nem volt rá alkalom. Hamarosan lesz, úgyhogy egy következő adásban majd arról is beszámolok.

Végezetül egy csodás szám, amit Blumi kollega rakott be az egyik koncert zárásaként. Tökéletes. Ezzel kicsit ki is tekintünk a következő fejezet témájára.